Két esemény ihlette a mostani eszmefuttatást. Az egyik, hogy a napokban az egyik közösségi oldalon kaptam egy spamet, miszerint:

"Az Átváltoztatjuk TEAM-et azért hoztuk létre, hogy visszanyerd az Önbizalmad, és megmutasd mindenkinek milyen szépség rejlik benned. (...) Professzionális csapatunk segítségével megmutatnánk neked egy számodra eddig ismeretlen arcodat, és az átváltoztatás végén profi divatfotós segítségével fantasztikus képeket készítenénk rólad. A fotózáson kizárólag fashion (divat) jellegű képek fognak készülni, semmilyen erotikus kategóriában nem fogunk fotózni!"

Na, ez azért megnyugtató, nem? Az ajánlat egészen korrektnek tűnt, az egész egynapos macera 50 db képpel együtt mindössze 15 ezerbe fájt volna, ami azért is megfontolandó ajánlat, mert anno (évekkel ezelőtt) az esküvői sminkem önmagában 10 rugó volt, és hát lássuk be, nem lettem tőle Claudia Schiffer. A csábító ajánlat ellenére a következő választ küldtem a feladónak:

"Köszi a lehetőséget, de teljesen elégedett vagyok a külsőmmel, van önbizalmam, a férjem pedig profi fotókat készít rólam, igaz, nem "fashion" stílusban, de egye fene. Amúgy sok sikert a vállalkozáshoz!"

Nos, a fenti állításokból ugyan csak annyi igaz, hogy Tibi tényleg remekül fotóz, de muszáj volt valami nagyon visszautasítót (sőt: rendreutasítót) írnom, mert az ilyenek mindig kiverik nálam a biztosítékot. Könyörgöm, milyen alapon gondolja bárki (nyilván egy automata, amely kidobta a profilomat a megfelelő keresésre), hogy önbizalomhiányos csúnya kis gnóm vagyok, és majd attól fogom jól érezni magam, hogy pénzért cserébe "megcsinálnak", akár egy címlaplányt? Talán kicsit túlreagáltam a dolgot, hisz végül is csak egy lehetőséget ajánlottak, ami még mindig jobb, mint ha telefonon keresztül akarnának eladni nekem bármit.

"Az átalakító csapat bombanőt varázsolt a 24 éves anyukából" - írja a Life.hu. Mindenki döntse el maga

Tény, életemben egyetlenegyszer, az esküvőmön magam is igénybe vettem szakértők segítségét ahhoz, hogy élőben, na meg az utókor számára készülő képeken tényleg a lehető legjobban nézzek ki. De: a sminkes és a fodrász is azt csinálta, amit kértem tőlük. (Na jó, a sminkes rábeszélt egy kis műszempillára, de nem adtam könnyen magam!) A menyasszonyi ruhámat pedig magam terveztem, és remekül éreztem magam benne a nagy napon, még akkor is, ha anyukám majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátott.

Szeretem ezt a képet, de nem várom, hogy hétfőn reggel a tükörből ő nézzen vissza rám

Igen ám, csakhogy az esküvői fotókat nézegetve nem gondoltam azt magamról, hogy hű, de bomba nő vagyok. És főleg nem vontam le belőle messzemenő következtetéseket a jövőre nézve, miszerint ezentúl mindenkit elkápráztatok a szépségemmel. Ha most lehetőséget kapnék, hogy részt vegyek valami puccos partin, netán magán az Operabálon, valószínűleg újra szakemberekhez fordulnék. De korántsem azért, mert az önbizalmammal gond van (na jó, van, de melyikünknek nincs?), hanem mert az egy jeles alkalom, egy különleges esemény, amihez hozzátartozik a különleges készülődés is. Akárcsak egy esküvő. Az ember pár röpke órára kipróbálja, milyenné lehet "tökéletesíteni" a megjelenését, aztán visszatér a hétköznapokba, ahol a külcsín csupán egy igen elenyésző hányadát képezi a fontos dolgoknak.

És itt jön a második esemény, amely miatt írásra ragadtattam magam. Tegnap megnéztem a Stepfordi feleségek című filmet.

Nem egy nagy alkotás, még vígjátéknak is inkább középszerű, de épp az iménti gondolatokhoz passzoló kérdést feszeget: valóban az a tökéletes nő/feleség, aki makulátlanul néz ki, örökké csinos és mosolygós, konyhatündér, szexdémon és mindemellett kiváló anya? Tényleg ez a szerep, amit a férfiak elvárnak tőlünk? (Mellesleg ez minimum 4 szerep, de hagyjuk.) Hát, fiúk, vegyetek mozijegyet. Vagy ha nem, akkor mi is követeljük a magas, kisportolt, sikeres és sármos pasit, aki a lehető legváltozatosabb módokon kényezteti a párját.

Szóval legyünk reálisak, és fogadjuk el, hogy ilyen tökéletlenek vagyunk, de még tökéletlenségünkben is szerethetők. Ha ezt elhisszük, akkor megspórolhatjuk az átalakítás költségeit: hisz a stylistok által kreált "bombanő" nem mi leszünk, csupán egy pillanatnyi illúzió.

Ahogy visszanézem a bejegyzéseket (úristen, több mint fél éve nem posztoltam!!!), nemigen fordult még elő, hogy valamilyen eseményről írtam volna. Nem véletlen: azért kezdtem blogolni, hogy érzéseket, gondolatokat osszak meg, nem azért, hogy naplót vezessek. Most mégis kivételt teszek, mert rég várt, örömteli esemény következett be a családunkban.

Nem, nem gyermekáldás, még csak nem is családi házba költözés (pedig ó, de örömteli is lenne az!). Csupáncsak csinosítottunk kicsit a lakásunkon, ami új bútorok és szőnyeg beszerzésében merült ki. Így került a nappali középpontjába az a vitrines szekrény, aminek funkcióját én már akkor tudtam, amikor még csak titkos óhaj volt a részemről. És igen, megtörtént, amire évek óta várok: méltó helyére került az elefántgyűjteményem!

Ha jól emlékszem, egy elefántos kulcstartóval kezdődött, mintegy 7 éve. A kulcstartón az akkori pasim lakáskulcsa fityegett: összeköltözésünk alkalmából kaptam. Hogy a második-harmadik-sokadik elefánt hogyan követte az úttörőt, nem emlékszem már, csak azt tudom, hogy hamarosan szenvedélyemmé vált, bármerre jártam, vizslató tekintetem kereste a gyűjtemény következő potenciális darabját. Természetesen a kirakodóvásárok és a kínai boltok a legfőbb lelőhelyek, de az egyik, leginkább eszmei értékkel bíró darabot, egy plüsselefántba csomagolt lábmelegítő tömlőt például turkálóban találtam meg.  (Jelentős helyigénye miatt ő nem került be a vitrinbe, az elefántormányos plüsspapuccsal együtt egy dobozban pihen a szekrény mélyén.)

Amikor kezdett elharapózni rajtam a gyűjtőszenvedély, még nem tudtam, hogy az elefánt fontos szimbólum a feng shuiban. Később megtudtam, de nem igazán érdekelt. Mint említettem, véletlenül (van ilyen?) esett a választásom erre a bájos és esetlen állatra, aztán meg ragaszkodtam hozzá, és ámulattal döbbentem rá újra és újra, hogy a használati, dísztárgy- és bóvliipar előszeretettel választja dizájnelemként az ormányos óriást.

Sosem számoltam meg, pontosan hány darabból is áll a gyűjtemény, ugyanis nem ez a lényeg. Az élet több területén is érvényesnek tartom a mondást: nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Így történt, hogy a (leginkább ajándékba kapott) számtalan plüsselefántot szanáltam, a kirakatba csupán azok a darabok kerültek, amelyek valamilyen funkciót egyesítenek az elefántos dizájnnal. Kedvencem az elefánt alakú teakiöntő, de akad itt szappantartó, képkeret, óra, locsolókanna, CD-tartó, mobiltok, virágcserép, gyertyatartó, vízipisztoly, de még hajcsat és hajgumi is. És Móni barátnőm jóvoltából - aki a józan megfontolással mit sem törődve újabb és újabb ajándékaival odaadóan táplálta  gyűjtőszenvedélyemet - elefántot formázó fülbevalóm, gyűrűm is van. A dolog akkor kezdett betegessé válni, amikor a gyerekemnek elefántos csörgőt vettem...

Ha valaki most kedvet kapott volna, hogy megajándékozzon néhány újabb elefánttal, akkor gyorsan közlöm: vége. Nyilvánvalóan nem teljes a gyűjtemény: amíg a kacatipar kreatívjai mind újabb ötletekkel gazdagítják a használati tárgyba oltott állatos dizájnt, mindig lesz egy-egy csábító  darab, amit még hozzá lehetne tenni. De azt hiszem, nem törekedhetek a teljességre, megelégszem azzal a gyönyörűséggel, amit az elmúlt években összeszedett csodálatos tárgyak szemlélése okoz. Most már mindennap látom őket, hisz a szekrény mélyről a nappali előkelő helyére kerültek. Ha vendégek jönnek, büszkén mutogathatom, mint valami lelkes tárlatvezető. És még az internetre is feltehetem, hogy mindenki lássa, milyen hibbant dolgokkal foglalkoznak egyesek.

Nagy esemény történt nemrég az életemben. Leszoktam a Barátok közt-ről.

Akik ismernek, tudják, hogy ez a magyar napi szappanopera nagy kedvencem volt, különleges dolognak kellett történnie, hogy elmulasszam a megtekintését. A kezdetek óta nyomon követem a bugyutácska történetet, amely minden hétköznap estére biztosította a félórányi kellemes, laza időtöltést. És íme, csaknem egy hónapja már, hogy felé sem néztem. Egy függőség kihúzva.

Na jó, nem fényezem magam, nem teljesen önszántamból, nem emberfeletti akaraterővel sikerült lemondanom róla: egyszerűen így alakult. Volt olyan zsúfolt hét, amikor nem tudtam megnézni a szokott időben, így minden este rögzítettem az adást, ami hétvégére igencsak tetemes mennyiségű felvétellé duzzadt, amit megint csak nem volt időm végignézni. Egy idő után nem bírtam utolérni  magam, és így kapituláltam.

Igazából nem hiányzik annyira, mint számítottam rá. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy némely egyéb sorozat azért még szerepel a listámon, így nem maradok teljesen soap nélkül. Itt van mindjárt hétfőn este a Dr. Csont (alkalmi bűnbeesés, de elég gyakori), kedden a Vészhelyzet (kezdődő függőség, még gyógyítható), és szerda az igazi bűnözés napja. Igaz, azzal racionalizálom, hogy addigra felgyűlik  jó sok vasalnivaló, és a vasalás monoton tevékenységét dobom fel ilyenkor egy-egy Dr. House - Született feleségek maratonnal. A hét többi napján pedig tiszta vagyok, azért ez is valami.

A sorozatok függőséget okozó mivoltáról biztos számos tanulmány, könyv született már, ne mélyedjünk bele. Számomra kicsit olyan volt a napi szappanopera, mint a reggeli kávé-cigi vagy az esti vörösbor-cigi. Egy megnyugtató rítus, amely a nap egy bizonyos szakához köthető. Mindennap ugyanakkor, ugyanúgy megy végbe, és ez biztonságérzetet ad. Az lényegtelen, hogy mennyire jó vagy egészséges vagy hasznos. Ami fontos, hogy kiszámíthatóságával menedéket nyújt az élet viharaiban, és megszokottsága ellenére gyönyörűséggel tölt el. Az ember azért kel fel reggel (pontosabban azért képes kimozdulni a meleg takaró alól), mert tudja, hogy hamarosan szájához ér a forró kávés bögre és a cigaretta végén ismerősen felizzik a parázs. Este már a gyermek fürdetésekor jóleső érzéssel tölt el, hogy ha elaludt a csöppség, vár a vörös nedű a karcsú pohárban, és aztán jöhet felvételről az aznapi szappanadag. Édes, pihekönnyű kis örömök az életben.

Nos, egy örömmel kevesebb. Ártatlan kis élvezet volt, nem okozott kárt senkinek, ellenben jól éreztem magam tőle. Minden hétköznap. Most kicsit ürességet érzek, de még jól bírom. A nosztalgia viszont, nos, az nagy úr. Megkerestem Eminescu (a románok legnagyobb költője) La steaua  (A csillaghoz) című versének műfordítását (Szőcs Géza), mert a költemény mindennél jobban leírja, a nosztalgia lényegét. Igaz, a vers az elmúlt szerelemről szól, de hát nem függőség-e a szerelem is? Íme:

A csillag, mely reánk ragyog,
Tőlünk oly nagyon messze van,
Hogy eltelnek évszázadok,
Míg fénye szemünkig villan.

Lehet, hogy kialudt régen
Fénye az ezredév alatt,
A mennyek végtelenében
Pályáján hogy körülhaladt.

A meghalt csillagnak képe
Lassan feltűnik az égen.
Így tűnt fel ott ezer éve:
Most látjuk, s ő nincs már régen.

Mikor a hő vágynak vége
S elhagyta már rég szívünket:
Kialudt szerelmünk fénye
Követ soká még bennünket.

Van olyan, hogy egyszerre minden összejön. Most nem arra gondolok, hogy csőstül jön a baj, vagy szegény embert az ág is húzza. Épp ellenkezőleg: van úgy, hogy egy csapásra minden sikerül, szinte maguktól kitárulnak kapuk, megoldódnak problémák stb. stb. Ez nyilván csak azoknak hír, akik általában pesszimistán állnak az élethez. Ők igazán tudnak örülni az ilyen „nyerő szériáknak”, akár a kezdő pókerjátékos. Na, én ilyen zöldfülű pókermazsola vagyok az életben, azzal az apró különbséggel, hogy egy-egy ilyen „hirtelen kibukkan a nap a felhők mögül” időszak nem száll a fejembe, nem képzelem naivan azt, hogy ez most már mindig így lesz. Ócska közhely, hogy az életben vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, és mint a közhelyek általában, ez is igaz. Az igazi pesszimista egy hullámhegyen – ahelyett, hogy mámorítóan boldog lenne – rögvest azon kezd aggódni, hogy nemsokára vége, és jön megint a sötét szakadék. A realista pedig valószínűleg ugyanolyan közönnyel fogadja mindkét állapotot, mint az élet természetes velejáróját. Egyszer fent, egyszer lent, így van ez rendjén, nem is kell rá szót vesztegetni.
 

Akivel életében szinte kizárólag rossz dolgok történnek – úgy is mondhatnánk, bevonzza a bajt –, nos, ő talán joggal lehet némileg pesszimista. A borúlátásban egyébként az a jó, hogy az embert még érhetik kellemes meglepetések. Már ha egyáltalán képes még az örömteli dolgok felfedezésére és élvezetére. Aki nemigen számít a jóra, mégis megtörténik vele, isteni kegynek, az élet áldásának tekintheti, és extázisba eshet tőle. Nem is érti, miként történhet ez meg VELE, akinek általában csak kudarc az osztályrésze. A korábbi posztok elolvasása után nem nehéz kitalálni, hogy magam is ebbe a kategóriába tartozom. Bizony, amikor „nyerő szériám” van, mint pl. most, akkor hitetlenkedve dörgölöm a szemem: létezik, hogy az élet szeret engem? Tudom, tudom, forduljak szakemberhez…

Ezúttal azonban nem az újabb önanalízis a célom (na jó, egy kicsit). Hanem a fentiekről eszembe jutott pszichológiai tanulmányaim halvány emlékfoszlányai közül az egyik kedvenc, a motiváció, és azon belül a sikerorientált és kudarckerülő magatartás. A fent említett pesszimista szemléletű ember motivációja nagyon egyszerű: a lehető legkevesebbszer szembesülni kudarccal (noha számít rá, hogy ennek ellenére bekövetkezik). Emiatt aztán kizárólag túl könnyű vagy túl nehéz feladatokat tűz maga elé: a túl könnyű nagy valószínűséggel biztos sikerrel kecsegtet (hisz bőven alulmúlja képességeit); a túl nehéz ugyan a biztos kudarc ígéretét hordozza, viszont tálcán kínálja a magyarázatot is a sikertelenségre.
 

A kudarckerülő ugyanis a sikert külső okokra (szerencse) vezeti vissza, míg a kudarcaiért hajlamos önmagát okolni. Ha viszont a kudarc eleve borítékolható a feladat nehézsége miatt, akkor nem kell önmagának szemrehányást tennie és mások előtt szégyenkeznie. Az ilyen típusú ember sosem fedezi fel képességeinek valós határait, mert egyszerűen nem mer kockáztatni, vagy pedig irreálisan sokat kockáztat.
Ezzel szemben a sikerorientált milyen célokat tűz maga elé? Nos, nem a képességeit meghaladókat, bármily hihetetlenül is hangzik. A túl könnyű feladat neki nem okoz igazi sikerélményt, a túl nehéz esetén viszont túl kicsi a siker esélye. Az ő választása tehát a középzóna, ahol nagyjából kiegyenlített a siker és a kudarc esélye. A sikerorientált ember, ha sikeres, azt saját képességeinek tudja be, ha viszont kudarc éri, hajlamos azt külső körülményekkel indokolni.
 

Ha pedig mindez így van, ahogy fentebb leírtam (és nem légből kaptam, hanem a pszichológiai szakirodalomból ollóztam), akkor hogyan lehetséges az, hogy mind a sikerorientáltak, mind a kudarckerülők előszeretettel tesznek olyasmit, ami vajmi kevés, szinte 0%-os eséllyel kecsegtet sikerrel. És ez a szerencsejáték, de az egyszerűség kedvéért szűkítsük le csak a lottóra. A lottóötös megnyerésére az esélyünk csaknem pontosan egy a negyvennégymillióhoz. És mégis, van valami az ilyen mesebeli nyeremények körül, valami sajátos mitikus hangulat, ami irracionális hitre készteti mindkét kategória képviselőit. A matematika tükrében nagyon is jól TUDJÁK, hogy szinte képtelenség nyerni, mégis hétről hétre megadják maguknak az esélyt, mert HISZIK, hogy a szerencse velük is éppúgy megeshet, mint az összes többi korábbi nyertessel. És aki egyszer már hazavitt egy lottóötöst, az utána már vígan fütyül a matematikára és a valószínűségszámításra.
 

Na, valahogy így vagyok én is a kihívásokkal az életben. Tipikus kudarckerülőként a könnyű feladatokat kedvelem, amelyek szinte garantálják a sikerélményt. (Kérdés persze, hogy egy 40 cm magas akadály átugrása egy 170 cm-es embernek miféle sikerélményt nyújt.) De nagy ritkán megesik, hogy olyan cél fészkeli be magát az agyamba, amelynek elérésére egyszerűen képtelennek érzem magam. És furamód ilyenkor nem arra számítok, amire a tipikus kudarckerülő, hogy nem sikerül majd, s ezért okolhatom a körülményeket, hanem feléled bennem valamiféle remény, hogy a szerencse mégis mellém szegődik majd. Against all odds, ahogy az angol mondaná, tehát minden valószínűség ellenére. Halvány, pislákoló lángocska csupán, de ott van, és nem hagy nyugodni. Ugyanis a lottóötös megnyerését és néhány egyéb, hasonlóan valószínűtlen eseményt (holdutazás, fizikai Nobel-díj, Forma 1-es futamgyőzelem) leszámítva nem igazán van olyan cél, amit el ne érhetnénk kellő akarattal, kitartással, és igen, némi szerencsével. És hittel, hogy esetleg mégis sikerül. Against all odds.
 

Az elmúlt néhány hónapban két olyan hír is borzolta a kedélyeket kis hazánkban, amelyek kisgyerekek szüleik általi bántalmazásáról szóltak. Az átlagember elborzad, amikor ilyesmiket lát a híradóban, olvas a neten:

Szülei bántalmaztak egy csecsemőt Üllőn

Meghalt egy csecsemő a XVII. kerületben

A gyerek veréssel való nevelése egy bizonyos körben már-már elfogadott, de legalábbis megtűrt módszer. „Egy jó nagy pofon majd észhez téríti a szemtelen kölkét” – mondják a szigorú (szerintem inkább egyszerű) szülők, és ideig-óráig talán be is válik náluk, mint ahogy bizonyára vannak olyan potenciális bűnelkövetők, akiket visszatart a tettükért kilátásba helyezett büntetés. A fenti hírekben azonban korántsem a makarenkói nevelés példáival találkozhatunk. Itt egy teljesen más dologról van szó: a bekattanásról.

„Miért gondoljuk, hogy az a biológiai érettség, amely a szülővé válás nélkülözhetetlen előfeltétele, nyomban gyermeknevelésre is alkalmassá teszi az embert?” – teszi fel a kérdést Ranschburg Jenő a Szülők könyve fülszövegében. Bizony, egy felnőtt (biológiailag érett) nő szuverén döntése, hogy vállal-e gyermeket, ebben megakadályozni nem lehet. A teherbe esést nem előzi meg pszichológiai alkalmassági vizsgálat (s az élet számos egyéb fontos területén is hiányolnunk kell ezt a szűrőt), tehát az lesz szülő, aki ezt valamilyen okból bevállalja. Hogy aztán a szülőség terhével mit kezd, hogyan állja ki a próbát, már az ő egyéni problémája. A társadalom csak akkor vesz tudomást róla, amikor már megtörtént a baj, vagyis fény derült a szülői alkalmatlanságra. Addigra azonban már ártatlan gyermekéletek eshetnek áldozatul. (A témában még egy elrettentő példa: Negyven percig volt a mosógépben a csecsemő.)

Eszem ágában sincs védeni vagy felmenteni a fent említett két magyarországi esetben vétkes szülőket. Amit tettek, az rettenetes és megbocsáthatatlan. De sajnos az a helyzet, hogy az újszülöttek, pici babák ellen forduló hirtelen szülői harag sokkal gyakoribb, csak szerencsére az esetek nagy részében nem ilyen tragikus kimenetelű. Állítólag azok az anyukák, akik különösen féltő gonddal, szinte már kóros kényeztetéssel gondozzák csecsemőjüket, valójában ezzel kompenzálják azt a tudatalatti vágyukat, hogy megszabaduljanak tőle. Ezek szintén extrém esetek, a legtöbben egyszerűen csak elfojtják magukban a pillanatnyi gyűlöletet a nyakukba szakadt bőgőmasina iránt, az elkeseredett helyzetben felülkerekedik a józan eszük vagy az anyai ösztönük, és máris átlendültek a holtponton. Mert – akár bevalljuk, akár szégyelljük – sokunkban szított már haragot és kétségbeesést a gyereksírás. Van, aki többé-kevésbé immunis rá. Hallottam én is erőtlenül nyöszörgő újszülötteket, nos, az a hang talán még az én ingerküszöbömet sem üti meg. De az egészségesen bömbölő, ordító csecsemő, akit szinte kizárólag ciciztetéssel lehet elhallgattatni… nos, egy ilyen baba bizony próbára teszi anyuka-apuka idegeit. (Egy világirodalmi példa: Lewis Caroll Alice csodaországban című művében a Hercegnő  így „dajkálja” az üvöltő kisbabát: Tente baba, tente,/ne bőgj, anyja szentje,/ne tüsszögj már, ne üvöltözz,/odaváglak én a földhöz,/adta teremtette.)

Ismétlem: nem akarom (nem is tudom) megbocsátani a „bekattant” szülők tettét, akik brutalitással próbálnak egy kis nyugalomhoz jutni, mert egyéb eszköztáruk nincs a feszültség feloldására. De gondoljunk csak bele: filmekből és regényekből tudjuk, hogy a foglyok kihallgatására, belőlük információk kiszedésére az egyik legjobb módszer az alvás megvonása. Pihenés híján az elme olyan állapotba kerül, hogy már szinte bármire képes az ember, csak hagyják békében elaludni. Sokszor hatásosabb a fizikai fájdalomnál, amelynek tolerálási mértéke egész extrém is lehet, ráadásul az alvásmegvonással semmilyen külsérelmi nyom nem keletkezik, és annak az esélye is elenyésző, hogy a „páciens” meghal, még mielőtt az információhoz hozzájutnánk. A másik hatásos „kínzás” állítólag az idegesítő zaj huzamos elviselése. Egy monoton csöpögő csap vagy nyikorgó ajtó még normális körülmények között, a kipihent ember idegeit is kikezdi egy idő után. Hát még egy olyan elgyötört, napok óta nem alvó fogolyét, akit esetleg más eszközökkel is ösztökélnek arra, hogy bevalljon valamit. Aki még időben „köp”, talán megmenekül, rosszabb esetben azonban valószínűleg „bekattan”.

Én így képzelem el ezeknek a történéseknek a hátterét. Fiatal, tapasztalatlan, kimerült anyuka-apuka nem bírja elhallgattatni üvöltő csecsemőjét. Egy darabig valószínűleg tűrnek, kipróbálnak ezt-azt (nyilván humánusabb módszerekkel kezdik, mint a harapás vagy ütlegelés), az idő előrehaladtával, a türelem fogytával azonban eljön a „bekattanás”, amikor az elmét elhomályosítja valami elemi düh, ami persze nem hajlandó tudomásul venni, hogy az a pici, ártatlan lény a saját testünkből való, és természetes velejárója, hogy ilyen idegesítő módon kommunikál. (Na, ettől kaptam frászt annak idején, mikor testileg-lelkileg kimerülve még ezt is megkaptam a rokonoktól. Anyád, akkor kommunikáljon neked egész nap, tessék, vidd!)Bizonyos érzésekről nem illik beszélni. Az anyaság sötétebbik oldalát nem ildomos kiteregetni, a szülői szerepet mindig a rózsaszín álom pihepuha ködének kell belengnie, hiszen a legeslegcsodálatosabb és felemelőbb dolog az életben…

Egyszer egy magazinban megdöbbentően őszinte vallomást olvastam Détár Enikőtől. Az ismert színésznő bevallotta: első gyermeke születése után egyszerűen nem érezte magát boldognak. Nem elégítette ki a tény, hogy mostantól pusztán anyarobotként funkcionál, és amint visszatért a rivaldafénybe, megoldódtak lelki problémái. Ő szülés utáni depressziónak nevezte a jelenséget, és létezik ilyen fogalom a szakirodalomban is. Szerintem alapvetően téves az elnevezés. Mert az igazi depresszió (legalábbis tanulmányaim alapján) érzelmi síkságot jelent, az öröm elfogadására és adására való képtelenséget, az életszeretet teljes hiányát. Mindez társulhat önváddal, szuicid gondolatokkal. Igen ám, de a kismama bezártsága, magára maradása pontosan az élet (egyéb aspektusainak) szeretetét, kívánását emeli igen magas szintre. Az anyaság édes kötelességein túlmenő örömöktől nagyrészt megfosztott nő nagyon is vágyik az életre: a régi életére, a munkájára, a társasági eseményekre, a szórakozásra, mindemellett a régi testét is visszasírja.

Ha létezik is depressziós anyuka, az szerintem hamarabb vágja fel a saját ereit, minthogy gyermekének ártson. Tehát aki a tévében úgy kommentálja a fenti bántalmazásokat, miszerint szülés utáni depresszió okozta, nos az egy nagy barom. Nem beszélve arról, hogy az egyik ügyben az apuka is érintett, márpedig ugye nála nehezen lehetne ilyen lelkiállapotról beszélni. Visszatérve Détár Enikőhöz: akár depressziós volt, akár csak kevésbé altruista, mint ahogy azt a hagyományos női szerepek betokosodott volta miatt a társadalom elvárta tőle, a lényeg: be merte vallani, hogy ez van, és változtatott. Még a bekattanás előtt.

Könnyű ítélkezni, főleg úgy, hogy közben nem merünk saját magunkba nézni, és felfedezni ott a rettenetes tettek mozgatórugóit. Oké, nincsenek megfeszülve, nem ugrásra készen ágaskodnak bennünk, de ott van a lehetőség, hogy egyszer mi is „megkattanunk”, és olyasmit teszünk, amit – ha híradóba remélhetőleg nem is kerülünk általuk – embertársaink megütközve hallgatnak majd. Mindenkinél máshol van az ingerküszöb, de ahogy mindenkinek megvan az ára, ugyanúgy megvan az a határ is, amin túl már képtelenek vagyunk racionálisak lenni. A kisdedbántalmazók alkalmatlanok voltak a szülői szerepre. Mások (beleértve magamat is) korlátozottan alkalmasak. Mentségünkre (?) szóljon, hogy nem tudhattuk, amíg nem próbáltuk. Ha olyan szerencsénk van, hogy képesek vagyunk felismerni korlátainkat, és igyekszünk saját erőből úrrá lenni a nehézségeken, vagy külső segítséget kérni, talán van esélyünk, hogy elkerüljük a súlyos, jóvátehetetlen tetteket.

Kicsit kusza, néhol inkoherens, máshol túlbonyolított lesz ez a poszt, mert sokféle kavargó gondolatnak próbálok valamiféle vezérfonalat találni – ismerve magamat hiábavaló próbálkozás. De azért egy kísérletet megér.

Az egész ott kezdődik, hogy végre megtanultam vezetni. Illetve nem is. Valószínűleg már korábban is tudtam, csak nem hittem el magamról. Írtam már erről itt, nem is vesztegetnék rá több szót. A lényeg, hogy gigantikus gátlást oldottam fel magamban (oké, külső segítséggel, de a munka neheze mégis rám hárult), s kimerészkedtem végre egyedül, csak magamra utalva a fővárosi közlekedésbe. Igaz, még mindig remegő lábakkal szállok be a kormány mögé, tele vagyok bizonytalansággal, nagyon-nagyon koncentrálok, de – örök mentorom, Rezső szerint is – az a lényeg, hogy képes vagyok motorizáltan eljutni A-ból B-be (még ha a kettő közötti útvonal egy untig ismert, kevéssé problémás szakasz is), anélkül, hogy a saját életemet vagy másokét veszélyeztetném.

Ez eddig sikertörténet, és le is zárulhatna itt a gondolatmenet, de… Szóval ez az egész felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán ismerjük-e eléggé önmagunkat. Fel bírjuk-e becsülni valós képességeinket, igazi korlátainkat? Azok vagyunk-e valójában, akiknek hisszük magunkat? És mások olyannak látnak-e minket, mint mi magunkat, esetleg teljesen másnak? És akkor a két kép közül melyik a valódi?

Félelmetes dolgot olvastam a minap egy tanulmányban: „Az emberek viselkedését nem motivációik, attitűdjeik vagy demográfiai jellemzőik jósolják be leginkább, hanem az őket körbevevő társas viszonyaik hálózata.” Manapság, amikor gyakorlatilag nem is vesznek emberszámba, ha nem vagy fent a Facebookon, nagyon is aktuális téma a kapcsolati háló és annak hatása az egyénre. Oké, régi bölcsesség, hogy mindenhez kapcsolatok kellenek, „gyönyörű” politikai karrierek épülnek erre például, de az élet minden területén megállja a helyét. Viszont a fent említett alapvetés, miszerint leginkább a társas kapcsolataid befolyásolják a viselkedésedet… számomra legalábbis eléggé riasztó. Annak ellenére is, hogy magam is megtapasztaltam ezt kicsiben: anno egy olyan cégnél dolgoztam, ahol közvetlen munkatársaim fiatal macák voltak. Rettentő nagy önbizalommal, határozott és általában nem túl hízelgő véleménnyel mindenki másról, aki az ő kis körükön kívül esett – eleinte természetesen rólam is. És mit tettem én magabiztos és intelligens (náluk néhány évvel idősebb és IQ-ban néhány tíz ponttal magasabb értéket képviselő) nőként? Behódoltam. Elkezdtem úgy öltözködni, mint ők, azok a témák kezdtek érdekelni, amelyek ott közkeletűek voltak, és egyáltalán: szép lassan idomultam. Valami olyasmihez, amit amúgy – ha nem lettem volna részese – mélyen elítélek és/vagy kinevetem. Csoportszellem: bármit is teszel, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de magába szippant, felőröl, és egyendarálékot csinál belőled.

Mélységesen tisztelem azokat az embereket, akik úgy nagyjából tisztában vannak azzal, milyenek; azt minden körülmények között felvállalják, kockáztatva ezzel, hogy a másképp gondolkodók/viselkedők/öltözködők céltáblájává válnak. Akik olyannyira önazonosak, hogy a környezetük is pontosan olyannak látja őket, amilyenek ők saját magukat. Létezik ilyen egyáltalán?!

Elismerem, nem vagyok etalon semmilyen szempontból. De csak a saját példámból tudok kiindulni, és sejtem, korántsem vagyok egyedül ezzel a kérdésfelvetéssel. A vezetés csak egy kiragadott példa volt a sok közül. Van még más is. Rendre találkozok olyan visszajelzésekkel, amelyek miatt több embert már hibbantnak néztem. Olyankor például, mikor halál komolyan közlik, hogy én vékony vagyok (legutóbb a kb. 40 kilós háziorvos néni tett rám ilyen megjegyzést), vagy felhozhatnék egyéb hízelgő véleményt (de álszerénységem persze tiltja), amelyek hallatán (álszerénység nélkül) kiguvadt a szemem, és simán azt gondoltam, velem szórakoznak.

Most akkor mi van?! Az én tükröm görbe, vagy nekik kéne szemüveg? Esetleg kisebbrendűségi érzéseimet kompenzálandó olyan remek színjátékot mutatok be nekik, hogy maguk is elhiszik, ilyen vagyok? Vagy épp ellenkezőleg, ahogy a vezetéssel is történt? Nevezetesen: annyira bebeszéltem magamnak, hogy én erre képtelen vagyok (a felelősség elhárítása végett), hogy végül magam is elhittem? Mert rajtam kívül persze senki más nem volt erről meggyőződve, sőt.

Baromi nehéz tisztán látni egy olyan helyzetben, amikor belülről és kívülről egyaránt számos befolyás homályosítja a szemet. Azt mondták már a régi görögök is: Ismerd meg önmagad. Köszi a jó tanácsot, fiúk! Csak azt felejtettétek el ránk hagyományozni, hogy mi ennek a legjobb módja. Mindjárt fel is túrom a netet mindenféle önismereti tréningek és önfejlesztési tanácsok után. Ha már befolyás, legyen minél több… Az önmagamba mélyen belenézést eleve kizárom. Hátha nincs onnan visszaút…

Ismerőseim sokszor fennakadnak azon, amikor bevallom: imádom a pletykalapokat és a szappanoperákat. Nem mindegyiket persze, de van az a kategória, amit szívesen fogyasztok, és ha ezért megköveznek, ám legyen. Elmondom, mi vonz engem ebben a pehelykönnyű, mások által tán szub-szub-szubkulturálisnak tartott kategóriában.

Számomra a legélvezetesebb témát az emberi sorsok jelentik. Mindig is érdekelt mások élettörténete, a helyzetek, amik elé a sors állította őket. Minden ilyen történetből lehet valamit tanulni, ha mást nem, hát azt, én mennyivel okosabban csináltam volna. (Ha-ha, naná!) A férjem szerint persze a sztárok élete korántsem helyezhető párhuzamba a mi egyszerű halandó létünkkel, nem beszélve arról, hogy a szappanoperák forgatókönyvírói a legtöbb esetben a valóságtól oly mértékben elrugaszkodott élethelyzeteket kreálnak, hogy azon az ember már inkább sír, mint mulat. Igazat adok neki. Mégis, a celebekről szóló hírek meg a sorozathősök élete számomra kimeríthetetlen tárháza a pszichológiai esettanulmányoknak. Míg egy tévésorozat szereplőivel szinte bármi megtörténhet (időnként meghalnak és feltámadnak, láttunk már ilyet párszor), a celebekkel a szokásos történések esnek meg: alkoholisták lesznek, bántalmazzák a családjukat, hűtlenkednek, verekednek, elválnak, coming outolnak - hisz ezek a hírek, az senkit sem érdekel, hogy valamely híres filmsztár lovakat tenyészt egy tanyán és 40 éve hűséges társa asszonyának. Mások szennyesének tüzetes átvizsgálása - nos, ez vonzza a bulvár közönségét, és szégyenkezve bevallom, időnként magam is belemélyedek ebbe a gusztusosnak nemigen nevezhető pocsolyába. Csámcsogás helyett azonban én legtöbbször ámulok: mi vezetett vajon odáig, hogy az illető híresség erre vagy arra ragadtatta magát? Hogyan lehetséges, hogy az, aki a világ szeme előtt éli hétköznapjait, viselkedésével nemhogy példát nem mutat, de megbotránkoztat, nevetségessé vagy szánalmassá teszi magát, rosszabb esetben közmegvetést vív ki magának?

Az elmúlt egy-két év számos rácsodálkozásra adott nekem alkalmat. És most maradok szigorúan kis hazánk mini-celebjei között: Ördög Nóra végre férjhez megy ahhoz a pasihoz, akivel hosszú évek óta tartós kapcsolata van, majd két hónapra rá elválik, mert beleszeret valaki másba. Szinte szóról szóra ugyanaz történt nemrég Janics Natasával, akiből pedig kinézte volna az ember, hogy normálisabb, mint egy tévés műsorvezető. A Liptai-Gesztesi sztorit végképp csontig rágta a sajtó, szót sem érdemel. A kedvenc sorozatom Kertész Gézáját megformáló Németh Kristófot elhagyta kisgyermeke édesanyja egy másik férfi kedvéért. Magyar Attila interneten megtalált (és a sajtóban előszeretettel népszerűsített) boldogsága is a múlté már: egy kolléganője vonzereje szétrobbantotta idillikusnak feltüntetett házasságát. Na jó, abba is hagyom, bár lehetne folytatni a végtelenségig. (De még egy utolsó, hogy mégis kitekintsünk kissé határainkon jóval túlra: az egyik legmegdöbbentőbb hír volt számomra, sőt, kettős sokk, amikor a híresen hívő Mel Gibsonról, 7 gyermek édesapjáról kiderült, hogy alkoholista, csalja a feleségét, sőt, egy lánya korabeli modell kedvéért el is hagyta a családját. Bummmm!)

És hogy mindennek mi köze a döntésekhez? Ezek az emberek (mint mi mindannyian) életükben többször válaszút elé kerülnek. A legtöbbünk - ha kapcsolatról, házasságról van szó - ellenáll a kísértésnek, esetleg mégsem áll ellen, de jól titkolja, mintha mi sem történt volna. De semmi esetre sem teszi ki magát mégoly szűk körben sem az ismerősök, rokonok, munkatársak megdöbbenésének, értetlenkedésének, megvetésének. Az imént felsorolt (úri?)emberek és hölgyek viszont meghozták ezt a döntést - nyilván nem egykettőre, könnyedén. Nyilvánvalóan vívódtak, haboztak, mérlegeltek, és végül megtették, amit helyesnek éreztek. Más kérdés, hogy az elfogadott erkölcsi normák szerint nem ez a helyes lépés. Viszont a saját életünkért, a saját boldogságunkért egyedül mi vagyunk felelősek - alapszabály persze, hogy közben minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak.

És ha már döntések, akkor itt az aktuális téma: az újévi fogadalmak. Oké, kissé késve írok erről, mert ez idő tájt a legtöbben már túl vannak az újévi fogadalmuk megszegésén is... De kétségtelen, hogy januárban megtelnek az edzőtermek, nyilván jobban fogynak a fogyókúrás könyvek és termékek is, na meg a nikotintapaszok. Abba ne menjünk most bele, hogy miért épp egy új év kezdete tűnik a legoptimálisabbnak egy új élet megkezdéséhez. Pszichésen biztos könnyebb így, fene se tudja. Egyvalami azonban még ennél is fontosabb: a célok helyes megfogalmazása. A PC GURU nevű lap (amelyet van szerencsém korrektorként olvasni) e havi körkérdése: Mi az, amit biztosan NEM fogadnál meg szilveszterkor? Milyen jó kérdés! Nos, én rögtön rávágtám a saját válaszomat: SOHA nem fogadnám meg azt, hogy SOHA többé... Mert a véglegesség és visszafordíthatatlanság tudata oly magasra emeli a tiltott dolog vonzerejét, oly heves vágyakozást kelt, hogy a fogadalom betartása eleve kudarcra van ítélve. Az ember boldogtalannak érzi magát, mert LE KELL MONDANIA valamiről, még akkor is, ha az az egészségre egyértelműen ártalmas cigaretta. Bizonyára a leszokásnak is vannak fázisai, mint a gyásznak, melyek elkerülhetetlenek, és melyek bizony szenvedéssel járnak. Gyógyult narkósok sokat tudnának erről mesélni. De mi közemberek nem vagyunk erősek és elszántak és bátrak, s bizony megfutamodunk az első nehézségek elől. Így februárra nagyjából megint visszaáll a normális rend az edzőteremben, s a fogyasztó csodaszerek sem lesznek már hiánycikkek.

Én nem merem vállalni bizonyos döntésekért a felelősséget. Nem merek SOHA TÖBBÉ-t mondani. Az én újévi fogadalmam így szólt: Több vizet fogok inni és több hasizomgyakorlatot végezni. Pozitív cél, kis ráfordítást igényel ugyan, de pont ez a lényeg: az eddigiekhez képest valami többlettevékenység, nem pedig valaminek a megvonása. Eddig többé-kevésbé sikerült megtartani. A SOHA TÖBBÉ-ígéretekről meg soha többé nem akarok hallani...

Amióta gyerekem van (2,5 éve) sokszor felmerül bennem, hogy amikor már ténylegesen nevelni kell majd őt (bármit is értsünk ez alatt), vajon képes leszek-e ennek a nemes, ámde nagy felelősséggel járó feladatnak eleget tenni. Mert könnyű egy gyermeket kihordani, megszülni, táplálni, gondozni, járni és beszélni tanítani, na de mikor azt kell neki elmagyarázni, hogy „Igen, kislányom, a piros lámpánál tényleg nem szabad lelépni az útra, de néhány buta bácsi meg néni mégis megteszi” – hát ezek azok a pillanatok (és persze lesznek még sokkal ilyenebbek), amikor az ember legszívesebben elsüllyedne. Azt mondják, példamutatással lehet jól nevelni – hát, nálunk már itt megbukott a dolog. Sohasem fogom tudni a lányomat meggyőzni arról, hogy ha dühös, nem az a megoldás, hogy kiabál és földhöz vágja a játékát – hisz magam is gyakran teszek így, ha le akarom vezetni a feszültséget. Egy-null a gyerek javára.

De vannak ennél sokkal mélyenszántóbb kérdések is a nevelés, illetve inkább az életre (annak híres nehézségeire, ugye) való felkészítés kapcsán. Pl. hogy mi az, amire tulajdonképpen fel kell készíteni egy gyereket, egy fiatalt. Ha burokban tartom, és ügyesen eltitkolom előle, hogy az élet bizony a legnagyobb részben szar, nehézségekkel és kudarcokkal teli, igazságtalan és még sorolhatnám, akkor előbb-utóbb úgyis rájön a saját kárán, és majd úgy jár, mint az autós oktatóm, aki ma már bánja, hogy a szüleit sosem hallotta veszekedni. Ugyanis így azt gondolhatta gyerekfejjel, hogy az ő szülei (és minden más szülő is egyúttal) tökéletes harmóniában él, hogy a házasság, a család egy ilyen szép idilli dolog. Mindaddig, míg ő maga meg nem nősült, és nem kezdődtek igen hamar az összezördülések – legtöbbször piszlicsáré dolgokon. Igen, igen, a vécéülőkén, a fogkrémes tubuson és a lehajított zoknin. A házasságra (mint ahogy a szexuális életre sem) senki sem készíti fel a fiatalokat. Tovább megyek: a gyermekvállalás is leginkább felkészületlenül éri a párokat. Elolvasnak egy csomó könyvet a terhességről, a szülésről, a gyermekgondozásról, de arról mit sem tudnak, hogy ez a kicsi lény hogyan változtatja majd meg kettejük kapcsolatát, hogyan kellene átlényegülnie a szerelmüknek egy másfajta (megjegyzem: cseppet sem alávalóbb) kapcsolattá, amelybe már szervesen illeszkedik a harmadik (majd később negyedik, ötödik stb.) családtag is.

Szóval tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy vajon az igazságnak mekkora szeletét fedhetem fel a gyereknek, kamasznak, fiatal felnőttnek, amikor majd oda kerülünk. Annak az igazságnak, amelyet én magam is csak most kezdek kapiskálni. Vannak szabadelvű szülők, akik sem a meztelenséget, sem a szexualitást, sem az élet egyéb vetületeit nem kezelik ezzel a szemérmességgel, amit én neveltetésemnek köszönhetek. Szerencsére a férjem osztozik ebben a szeméremben. Ez akkor derült ki számomra, mikor együtt voltunk tanúi a Kisvakond meséinek egyik, az életre felkészítő epizódjának.

Már a mese eleje is eléggé realisztikus: a nyuszifiú meg akarja hódítani a nyuszilányt, a Kisvakond pedig azt tanácsolja, hogy halmozza el ajándékokkal (virág, gyöngysor), akkor majd a karjaiba omlik. És lőn. Első lecke az életből. Aztán ezek ketten szerelmesen összebújnak, föld felett lebegnek a nagy lamúrban, 20 másodperccel később pedig nyuszilány pocakja máris gömbölyödik (lesson No. 2), majd apuka aggódó tekintete és Kisvakond bábaasszonyi segédlete mellett kinyom magából három darab kisnyulat. Íme:

Izé. Hát ezt a részt azóta feltűnés nélkül átugorjuk, amikor a gyerekünk épp maratoni Kisvakond-nézést tart. De van még egyéb is, mert az egyik részben premier plánban látszik egy bácsinak a fütyije, egy másik epizódban pedig a Kisvakond egy Afrikában talált növényt szagolgatva úgy beszív, hogy méterekkel lebeg a föld felett… Prűdek vagyunk, korlátoltak, vagy csak megveszekedetten konzervatívok? Megpróbáljuk megszépíteni a rútságot eme ártatlan kis lény – a gyermekünk – előtt, hogy késleltessük kicsit a világra eszmélését? Nem tudom, talán.

Bár igazából felesleges is az igyekezet: pár év múlva megnyílik előtte az internet, a mocsok, a szenny kimeríthetetlen tárháza. Na akkor kell majd nagyon észnél lennünk. Sejtem, hogy nagyobb feladat lesz, mint a Kisvakond cenzúrázása…

Van egy kollégám, akivel sokszor beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről. Például az emberek közötti kapcsolatokról. Én 35 éves vagyok, ő 40. Mindketten abban a korban, amikor az ember feltesz bizonyos kérdéseket, és keresi a választ azokra, mert olthatatlan vágya támad a végső bölcsesség megszerzésére. Mi miért történik velünk, mit csinálunk rosszul, hogyan kellene élnünk stb. stb.

Annak idején, amikor a grafológusi végzettség megszerzéséhez a szakdolgozatomat készítettem, a párkapcsolatokat választottam témaként. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy egy párkapcsolat milyenségét a partnerek kommunikációja (annak mikéntje) rendkívüli módon befolyásolja. Mélységesen hittem benne ugyanis, hogy pusztán a kommunikáción múlik, hogy a partnerek, házastársak harmóniában avagy örökös cívódásban élik mindennapjaikat. Annyiban talán igazam volt, hogy a vita = kommunikáció, sőt, valójában a hallgatás is egyfajta kommunikáció. Csupán azt az aprócska tényt hagytam figyelmen kívül, hogy a kommunikációm én magam vagyok. Ahogy megnyilvánulok egy másik emberrel szemben, az az én temperamentumomat, egyéniségemet, hangulatomat, miegymásomat tükrözi, így a kommunikációm megváltoztatása saját magam meghazudtolását jelentené. És vajon lehetek-e boldog, ha feladom önmagamat? Vannak emberek, akik erre minden további nélkül képesek, és mindjárt kiderül, kik ők.

A másik nagy tévedése a szakdolgozatomnak ugyanis az volt, hogy nem bírtam ellenállni a beskatuályázás kísértésének. A pszichológia - sokak által vitatott módon - hajlamos a tipizálásra. A nagy pszichológiai elméletek mind-mind különböző típusok felállításával próbáltak közel férkőzni az egyéniség titkaihoz, ami önmagában is ellentmondás, hiszen ha valaki "egyéni", az azt jelenti: nem hasonlít másokra, teljesen egyedi vonások összességéből áll a személyisége. A tipizálás mindig a dolgok leegyszerűsítését jelenti, annak feltételezését, hogy vannak azért alapvető vonások, amelyek mentén az emberek igenis csoportokra oszthatók, így könnyebben analizálhatók. Márpedig egy szakdolgozat legyen egyszerűen átlátható, logikus felépítésű, így hát szépen felállítottam három csoportot aszerint, hogy a párkapcsolatban kinek milyen a kommunikációja.

Akkor úgy találtam, a párkapcsolati viselkedésük alapján az emberek ebbe a három csoportba oszthatók:

1. Hagyományosak: Nyitott, empatikus, a konfliktusokat felvállaló és azok megoldására törekvő, magabiztos, önmagukkal békében élő emberek. Tisztában vannak azzal, hogy egy párkapcsolat kompromisszumokkal, lemondásokkal jár, hogy a két fél igényeit és céljait oly módon kell összeegyeztetni, hogy az ÉN és a TE részben megszűnjön létezni, helyét a MI magasztos eszméje vegye át, mindenki legnagyobb megelégedésére.

2. Elkerülők: Önbizalomhiányos, félénk, konfliktuskerülő fajta, aki igényli az irányítást, a felelősség átpasszolását a másik félre. Éretlen személyiség, döntéseiért felelősséget vállalni képtelen, a párkapcsolatban saját hiányosságainak kipótolását keresi, egy olyan erős személyiséget, aki átvállalja tőle az élet - számára nehézséget okozó - terheit. A kapcsolatban mint ÉN képes teljes egészében megszűnni, így értelemszerűen a TE kiterjesztett hatalmának veti alá magát - önként és dalolva.

3. Függetlenek: Öntörvényű, nehezen alkalmazkodó, sokszor különc emberek, akik sajátos világukban élnek inkább, mint a gyakorlati hétköznapokban. Nem igazán tűrik a kötöttségeket, személyiségük akár részbeni feladása is igazi megpróbáltatás számukra, amit általában hosszabb távon nem is bírnak elviselni. A párkapcsolatban ezért inkább a domináns szerepet vállalják, igyekeznek az ÉN határait kiterjeszteni a másik félre is, mert beleolvadni a MI egyvelegébe számukra a pusztulást (személyiségük pusztulását) jelentené.

Mi tehát a hosszú és boldog párkapcsolat titka? Nos, úgy tűnik, nem a megfelelő kommunikáció elsajátítása... inkább a hozzánk passzoló típus megtalálása. Istenem, mennyi esély van vajon arra, hogy két Hagyományos találkozzon és egymásba is szeressen? Mert az ő kapcsolatukban benne van az örök boldogság ígérete, a tökéletes harmónia lehetősége. Egyáltalán hányan lehetnek ezek a minden tekintetben tökéletes emberek? Sejtem, hogy nem sokan. Ott van azonban az a sok nyughatatlan Független, akik szállnak ágrul ágra, kapcsolatból kapcsolatba, és nem értik, miért nem működik nekik a dolog. Mintha minden összeesküdött volna ellenük... Nos, egyértelmű, hogy ők csakis egy Elkerülő mellett találhatják meg a boldogságot, akivel szépen kiegészítik egymást akár a szadista a mazochistával... Nem biztos, hogy egészséges egy ilyen kapcsolat, de működhet. És szegény Elkerülők? Nos, ők bárki mellett megtalálhatják a boldogságot (egy másik Elkerülőt leszámítva), már aki képes elfogadni a tényt, hogy egy kvázi rabszolgával él együtt, egy akarattalan bábbal, aki leginkább sodródni szeret az árral, mintsem tenni valamit az előrehaladásért.

És itt eljutottunk az imént vázolt alapvető tévedésig, miszerint az emberek, a kapcsolatok vagy bármi az életben beskatulyázható, felcímkézhető. Nyilván mindannyiunkban van valamennyi megértés és empátia, némi kompromisszumkészség, és bizony, vannak helyzetek, amikor legszívesebben láthatatlanná válnánk, átengednénk az irányítást valaki másnak, máskor meg csakazértis meg akarjuk mutatni, hogy mi önálló egyéniségek vagyunk. Mindannyiunk személyisége egy koktél, az összetevők aránya persze változhat, és ahol egyik-másik alkotóelem túlsúlyba kerül, azt akár már külön típusnak is elkönyvelhetjük. De az igazság nagyon árnyalt, nagyon bonyolult és szerteágazó, így az ilyen szépen felállílott és 40 oldalon át részletezett, díszkötéses elméletek valójában a kukába valók.

A grafológusi diplomámat megkaptam, a bírálóbizottság odáig volt a témától és annak kidolgozásától. Én azonban nem kerültem közelebb az engem foglalkoztató jelenségek megértéséhez. A kollégámmal továbbra is felvetjük a nagy kérdéseket, azok ott lebegnek körülöttünk, ügyesen körbejárjuk, vizsgálgatjuk őket, de az igazság - és a bölcsesség - valahol odaát lehet...

Kezembe került egy remek könyv, a szerző Arthur Koestler, a címe: Szellem a gépben. Gyanútlanul emeltem le a polcról, ki hitte volna, hogy szertelen háztartásunkban komoly tudományos munkák is megtalálhatók? De a könyv témája csakhamar magával ragadott, noha az első néhány oldal alapján azt gondoltam: ez csak egy kirohanás a dogmatikusnak és szűklátókörűnek bélyegzett behaviorizmus ellen. (A könyv egyébként a 60-as években jelent meg, számomra érthetetlen, hogy magyar nyelvű fordítása miért váratott magára egészen az ezredfordulóig...) A későbbi fejezetekben azonban a szerző elkalandozik a természettudományok területére, és saját bevallása szerint a másképp gondolkodó tudósok egy szűk körét képviselve megpróbál megválaszolni olyan kérdéseket (pl. az evolúciónak egyetlen addigi irányzattal sem magyarázható jelenségeivel kapcsolatban), amelyeket az említett irányzatok képviselői elegánsan a szőnyeg alá söpörtek.

Na de nem recenziót akarok írni, még csak nem is tudományos értekezést. Hanem egy különös párhuzamot akarok megvilágítani szerény életem jelenlegi történései és e könyv által fejtegetett elmélet között. Nyilván mindenbe mindent bele lehet magyarázni, ez csak szándék  kérdése, és a dolgok mögé nézés nem mindig vezet valahová, még ha a megvilágosodott pillanat hirtelen extatikusnak is tűnik. Mit használ az, ha valamire egyszer csak magyarázatot lelünk? Például ha holnap kiderülne,  hogy a világot és az embert mégiscsak Isten teremtette - nos, nem hinném, hogy ez sokat változtatna a lényegen.

Ennek ellenére leírom ezt a párhuzamot, méghozzá azért, mert aktualitása van, és mert az élet egyéb területeire is ráhúzható, ha valakinek épp megvilágosodásra lenne igénye.

Szóval Koestler megemlíti azt az ismert tényt, hogy egyes kétéltűek képesek regenerálni elvesztett szerveiket (alacsonyabb rendű állatoknál pedig még fejlettebb az önregeneráció képessége). Tehát gyíkocskánknak rálépünk a farkára, lazán otthagyja, majd növeszt egy másik ugyanolyat. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy ilyen esetben az "amputáció" helyén levő specializált szövetek átalakulnak az embrionális szövethez hasonlóvá, vagyis olyan sejtek halmazává, amelyek potenciálisan bármivé válhatnak. Ezt a jelenséget veti össze a szerző egy paedomorfózis nevű jelenséggel, amely az evolúció során bizonyos alacsonyabbrendű életformáknál a további fejlődésre való képtelenségre adott válasz volt. Az evolúció során előfordult számos "zsákutca", ahonnan a faj már nem tudott "előremenni", így kénytelen volt a hátrálást választani: visszatérni egyedfejlődésének egy korai, a változásra még sokkal alkalmasabb korszakába (pl. lárva), és onnan teljesen más irányba próbálkozni. Így jöttek létre állítólag a tengeri uborkák lárváiból a halak. (Más kérdés, hogy a tengeri uborkaság mégsem lehetett annyira zsákutca, hiszen a mai napig vígan eléldegélnek, de tény, hogy saját lehetőségeik korlátait az evolúcióban valószínűleg elérték.) A fejlődésre, továbblépésre tehát a megfelelő recept: menj vissza egy lépéssel! Gyermekkoromban sokszor mondták nekem, ha valamit menet közben elfelejtettem: menj vissza oda (fizikailag), ahol még emlékeztél rá, és eszedbe fog jutni. Nos, a dolog az esetek többségében működött.  Akár a labirintusban való eligazodás: menj vissza az előző csomóponthoz, és próbálkozz új utakkal. De Koestler szerint ez a gyökerekhez való visszanyúlás az alapja minden forradalmi újításnak, minden kreatív ötletnek. Megemlíti még analógiaként a regresszív hipnózist, ami ugyancsak erre a sémára épül: visszamenni a tudatalattiban addig az időpontig, ahol a trauma történt, és ott megoldani a konfliktust, amitől aztán a jelenben is megszűnnek a gondot okozó tünetek.

És itt kapcsolódik a kissé emészthetetlen tudományos maszlaghoz az én történetem. Történt ugyanis, hogy néhány éve, amikor már pocakomban növekedett a gyermekem, eldöntöttem (nem kevés házastársi nyomásra persze), hogy jogosítványt szerzek. Azelőtt meggyőződésem volt, hogy sem a mozgáskoordinációs képességeim, sem a pszichológiai állapotom nem megfelelő e készség elsajátításához. Az attitűd makacs dolog, az ember ragaszkodik hozzá, mint valami ereklyéhez, így számomra volt a legmeglepőbb, hogy a forgalmi vizsgán egyből átmentem, s a tanfolyam elkezdésétől számított 4. hónapban kezemben volt a jogosítvány. Egyetlenegyszer vezettem ezek után, és hallatlan sikerélménnyel töltött el, noha még mindig átjárt az esetlegesség érzése, mintha mindez csak szerencsés véletlen lenne, s nem az én érdemem. Amikor ismét volán mögé ültem - ezúttal hátul a gyerekülésben nézelődő kislányommal - egy kis baki történt. Kanyarodáskor rámentem a járdára, alig-alig kerültem el egy közlekedési táblát. Az eset hatására teljesen kiborultam, főleg miután a férjem, akinek hivatalból vigasztalnia és biztatnia kellett volna, közölte, hogy lehetőleg ne úgy próbálgassam a szárnyaimat, hogy a gyerek közben ott van az autóban. Később tettünk még néhány elkeseredett kísérletet üres parkolókban való gyakorlásra, de mindannyiszor veszekedés lett a vége. Így hát másodszor is elkönyveltem, hogy alkalmatlan vagyok az autóvezetésre. Ez az irány zsákutca, de legalább megpróbáltam.

Igen ám, de közben több ismerős bizonygatta nekem, hogy az autóvezetésre, továbbá a közlekedésben való részvételre valóban alkalmatlan ember nagyon kevés van, és nem túl valószínű, hogy én közéjük tartozom. Győzködtek többen, hogy próbálkozzak még, és mindenki fel tudott emlegetni egy ismerőst, aki hasonló mélypontról indult, aztán ma már keresztbe-kasul autókázik a városon, és még élvezi is. Hittem is, meg nem is, de mivel kudarckerülő az alapbeállításom, inkább legyintettem. Csakhogy közben újra részese lettem az éjszakába nyúló lapzárták világának, amelyből a menekvést vagy egy jóindulatú kolléga, vagy egy borsos taxiszámla jelenti. Istenem, ha autóval mehetnék haza éjjel, senkitől sem függve! A folyamatos BKV-zás is erősítette bennem az autósok menetrendtől és időjárástól való függetlensége iránti irigységet. Ráadásul: miután férjem szinte az egész nyarat a motorján közlekedve tölti, az autónk nap mint nap ott kelleti magát a ház előtt. Mindezen tényezők összessége oda vezetett, hogy a szándék tettbe torkollt: beiratkoztam gyakorlóvezetésre.

Nem igazán hittem a nagy áttörésben, hiszen úgy éreztem, leginkább pszichológusra lenne szükségem, és nem szakoktatóra. Csakhogy a szerencse épp Rezsőhöz vezetett, aki e kettőt tökéletesen ötvözi. (Őt egyébként a kollégáim misztikus lénynek tartják, mert sose látták, de folyton ódákat zengek róla.) Ő rögtön megértette a problémámat, és tapintatosan (vagy szakmailag tudatosan?) visszavezetett egy korábbi énállapotomba (a kudarcok előtti időbe): bizony, újra kellett élnem a tanulólét első gyötrelmeit, a rutinpálya feladatait, és amikor végre kimerészkedtünk a forgalomba, ismét éreztem a szorongást, ami korábban is gátolt abban, hogy teljességgel átadjam magam a vezetés élményének. De most, csodák csodája, másképp történt minden, mint hajdanán: a gyakorlás és az azokat kísérő sikerélmények, no meg a folyamatos lélekápolás (újabb suvickolás Rezső glóriáján) meghozta az eredményt. Noha a gyógyító folyamatnak még koránt sincs vége, ma már ott tartok, hogy élvezem a vezetést, bármilyen nehéznek tűnő helyzetbe is "hajszol bele" az oktató. Pedig semmivel sincs több vezetett óra a hátam mögött mint anno, amikor a forgalmi vizsgán remegett kezem-lábam, és hibát hibára halmoztam.

Sőt mi több: önbizalmam oly mértékben fokozódott, hogy nemrég példátlan tettre ragadtattam magam. Beültem az autónkba, és egyedül elmentem a közeli Tescóba. Csak aki élt már át hasonló irracionális félelmet, az értheti meg, mekkora szó ez. Akárha pókokkal teli szobába mentem volna be önként. S amikor a "túra" után, egy közel tökéletes parkolást követően kattant a központi zár, egész lényemet elöntötte a kompetenciaérzés mámorító hulláma. Valami megváltozott bennem, és remélem, a változás tartós marad. Fülembe csengenek Lanny Kravitz szavai: "If you want it, you've got it. You just got to believe. Believe in yourself."

Aki sokat BKV-zik, mint jómagam, az végeláthatatlan perceket (egy évre összesítve akár hosszú órákat) tölt a különböző közlekedési eszközökre való várakozással. Leírtam már itt korábban, hogy én nem toporgok ilyenkor türelmetlenül, inkább elszívok egy-két cigit, bámulom a forgalmat, az embereket, és persze olvasgatom a különböző feliratokat, plakátokat. Így bukkantam az alábbi gyöngyszemre is, ami számomra azért kiemelkedő, mert sosem találkoztam még hasonlóval.

Nem is tudom, mit lehetne ehhez hozzáfűzni. Egyrészt csodálatra méltó az a naivitás, amivel a magányos (feltehetően) fiatal férfi a társkeresés kérdéséhez viszonyul. A 21. században, az internet és a mobil kommunikáció korában, egy fővárosban valaki címmel és telefonszámmal ellátott, kézzel írott cédulán keresztül keresi a boldogságot. Hát nem megható?

Persze, sokak szerint ez inkább nevetséges és szánalmas, esetleg vicces (most tekintsünk el az írás nívójától, ami már önmagában is derültséget okoz), de higgyétek el, nem ez a dolog üzenete. Hanem inkább az, hogy valaki - még ha mégoly félkegyelmű is, mint ennek az irománynak a szerzője - nem fél egy forgalmas közterületen ilyen magánjellegű információkat megosztani (na nem mintha a szintén tömegeket megszólító világhálón nem tennék ugyanezt magukat teljesen normálisnak tartó emberek).

Boldogok a lelki szegények - mondá Jézus, és számomra ennek a mondatnak az az üzenete, hogy aki nem száll be az össznépi arcoskodásba, aki fittyet hány arra, hogy a társadalom nagy része mit tart normálisnak, aki hajlandó (akár tudtán kívül) komplett hülyét csinálni magából - lásd az idei év nagy felfedezettjét, Bikicsunájt - az lehet boldogabb, mint mi többiek, akik azon görcsölünk, hogy elég márkás-e a ruhánk, elég sok colos-e az LCD tévénk, elég magasan vagyunk-e már a munkahelyi ranglétrán, és megfelelőképpen méltóságteljesen viselkedünk mások előtt. A megfelelésbe ölt irdatlan energiákat akár arra is fordíthatnánk, hogy egyszerűen csak éljük a saját életünket, még ha ez néha azzal is jár, hogy nevetség tárgyává válunk.

Én drukkolok ennek a kedves őrültnek, még akkor is, ha tudom, hogy számos csalódás fogja érni. Bár sejtem, hogy a kudarcok őt kevésbé viselik meg, mint mondjuk engem. Vajon törvényszerű, hogy csak az idióták lehetnek igazán önmaguk?

Három évvel ezelőtt feleségül mentem egy autós újságíróhoz. Előtte már egy évig dolgoztam korrektorként az autós médiában, de e magánéleti esemény kapcsán még közelebb kerültem a járművek varázslatos világához. Nem kell ám eget-földet rengető, világmegváltó nagy változásra gondolni – ma sem tudom jobban, mire való a karburátor (na jó, sejtéseim vannak), mitől sportos egy sportlégszűrő, vagy hányféle felfüggesztése lehet egy autónak. Mégis: az örökké kéznél lévő (akár telefonos) segítség okán bármilyen műszaki (nem csak autós) kérdésemre ott az instant válasz, és ez nagyon megkönnyíti a tájékozódást (szemben például a Google átláthatatlan és feldolgozhatatlan találati listájával).

Oda akartam kilyukadni ezzel az egésszel, hogy nem is olyan rég arra vetemedtem, hogy írtam egy kis eszmefuttatást a férfi-autó analógiáról. Ismeritek azt a társasági játékot, amikor minden résztvevőnek el kell mondania (felírnia egy lapra), milyen tárgyak, fogalmak jutnak eszébe a többiekről? Például mi lenne Béla, ha növény, állat, bútor, szín, természeti jelenség lenne? Nos, kb. ezt a játékot játszottam el magamban, s itt a hasonlat egyik tagja maga a nagybetűs Férfi lett volna, míg a másik az őt megtestesítő autó. Igen ám, de mivel férjecském nem rajongott az ötletért, hogy a kis neje holmi ideális pasikat hasonlítson ideális autókhoz, és ezt még valahol publikálja is (ráadásul az ő szakmai segítségére apellálva), a projekt elbukott. De hogy mégse csak egy halvány emlék maradjon, az „értekezés” néhány részét átmentem ide, hátha valamikor még szórakoztatónak fogom találni (netán mások is).

Vajon lehet-e szépnek nevezni a mi kis teoretikus ideálunkat? Sok nőtársammal együtt azt vallom, a külső nem a leglényegesebb szempont, sokkal fontosabb az ápoltság, na meg az, hogy azt az akármilyen ábrázatot méltósággal tudja viselni tulajdonosa. És íme, itt a magyarázat Papp Tibinek, aki nem érti, hogy tetszhet épeszű embernek a Xsara Picasso formája… Egyszerűen cuki, és ennél több indokra egy nőnek nincs is szüksége.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy bizonyos kutatások szerint a nők először egy férfi arcát, pontosabban a szemét, majd a kezét veszik szemügyre. Hát ez biztos így van tudományosan, de én amondó vagyok: ha valaki látta már Katus Attila fenekét, annak biztos pajkos gondolatai támadnak, valahányszor felidézi lelki szemei előtt. Ellenben a szeme színére tuti nem fog emlékezni.)

És akkor ott van még a testalkat. A kétajtós szekrény csávó baromi jól néz ki, mikor 120 kilót nyom ki az edzőteremben, de – belátom, előítélet – a nagymamámhoz nem vinném vasárnapi sütizésre. Ugyanígy a Hummer jól mutat az aranykeresztektől roskadozó repperek mögött egy videoklipben, de ezzel vinni reggel a gyereket a bölcsibe? Vagy terepjáróval ugrani le a közértbe egy kiló kenyérért? Ott vannak ellenben a karcsúan izmos sportemberek – és négykerekű megfelelőik, a sportautók. Ezekkel az a baj, hogy a való világtól elrugaszkodott, némileg narcisztikus kaszt. Azt várhatod, hogy egy ilyen playboy megegyen veled egy csülkös babot a sarki krimóban. Vagy hogy elvigyen sátorozni. Vagy megcsodálja a legújabb turkált cuccaidat. A sportkocsi sem arra való, hogy munkába járjunk vele. Istenem, csodaszépek, persze, lélegzetelállítóak, de nem köznapi embernek való kategória. Nem mellesleg én nem is rajongok a sebességért: nyilván, ha a gyereket kórházba kéne vinni, én sem kímélném a gázpedált, de az öncélú száguldozás kicsit olyan, mintha egy pasi folyton azt lesné, kibe lehet belekötni, még akkor is, ha egyedül áll egy liftben. Tehát: viszlát, Ferrari, Lamborghini, találkozunk az álmokban!

Ám a való világban ez a mottóm: átlagnőcinek átlagpasit. (Szerintem az ellentétek nem vonzzák, hanem tönkreteszik egymást). Van az angolban egy kifejezés: the nice boy next door. A kedves srác a szomszédból. Nem, nem a szemüveges béna, rombuszmintás pulóverben. Hanem olyan, aki nem igazán tűnik ki az átlagemberek sorából, mégis van benne valami visszafogott méltóságteljesség, amitől mindjárt megzabáljuk. Azért nem baj, ha van neki stílusa (bár ha mondjuk Lakatos Márk az etalon, akkor inkább ne legyen neki). A tökéletes pasi például tudja, mikor milyen öltözet illendő, illetve kivel szemben milyen hangnemet lehet (kell) megütni. És sose trafál mellé. Számtalan autó fotóját volt szerencsém tanulmányozni, míg arra jutottam: ha dizájn, akkor olasz. Vegyük csak az Alfa 159-et: jól mutat akár az Operaház bejáratánál is, mégse ciki megállni vele a lottózó előtt.

És van még számtalan, szebbnél szebb szempont. Ott vannak például a belső értékek. Mi nők, amikor leadjuk szavazatunkat a világ legszexisebb pasijára, nem gondolunk bele, mi rejtőzhet a csábos mosoly és a kemény mellkas mögött. Pedig milyen kiábrándító lehet, ha a dögös csávóról kiderül, hogy nem tud becsavarni egy villanykörtét, a Legyen Ön is milliomosban már az 5000 forintos kérdésnél kiesik, esetleg csak hármasban tudja elképzelni a kielégítő szeretkezést. Tudnunk kell tehát, mi lapul a külcsín mögött.

Legyen megbízható, ez alap. És magabiztos. Mert a magabiztosság megszépít egy férfit, s ha van benne spiritusz is, az már igencsak robbanékony elegy. Kell egy kis alázat, hogy kordában tartsa a temperamentumát. Ne legyen túl sok káros szenvedélye, esetleg lehet jó modorú, szellemes, talpraesett, kedves és megértő – akivel az élet egyszerű és kényelmes. Az igazi férfi kényezteti a partnerét, mert tudja, hogy a viszonzás nem fog elmaradni. Az ideális pasi olyan, mint egy jól felszerelt, számos kényelmi extrával ellátott autó. Komfortos ülésekkel, egyszerű kezelhetőséggel, ötletes megoldásokkal, és mindenféle apró figyelmességgel, amit a nők oly nagyra értékelnek.

Egy ilyen autó igazi társ, akivel szemben az ember (a nő) érzelmi kötődést alakít ki. Babusgatja, szeretgeti, dicsekszik vele vagy csak csendben gyönyörködik benne. Ahogy az ideális férfival is tenné, ha valaha is találkozna vele.

 

Nem, nem karácsonyi történetet akarok írni májusban. Mindössze arról van szó, hogy a minap kedvem támadt meghallgatni néhány Michael Jackson-nótát. Már kamasz fejjel is odavoltam a pop királyáért, egyéni stílusáért, excentrikus videoklipjeiért, az egész jelenségért. Ja, meg persze a zenéjét is bírtam… Meghallgattam a Smooth Criminalt, közben kezemmel-lábammal doboltam a ritmust, aztán jött egy kis Dirty Diana, amitől minden egyes alkalommal libabőrös leszek. Ja, és a kevésbé híres Who is it, amelynek filmszerű videójához foghatót azóta csak Madonnánál láttam (Bad girl). (Na jó, ne zárjuk ki, hogy klip-műveltségem enyhén szólva is hiányos.)

Hamarosan megülhetjük a Pop Királya halálának első évfordulóját. És erről eszembe jut két másik király, akik hasonlóan idióta, értelmetlen módon dobták el maguktól az életet, noha mindhárom halált hivatalosan balesetként aposztrofálták (amennyiben a kábítószer- vagy gyógyszer-túladagolás balesetnek tekinthető…). Igen, Elvis is király volt, egy másik, akkoriban forradalmi műfaj koronázatlan uralkodója, egy megasztár – a szó valódi értelmében, olyan szinten, amiről a mi kis helyi tehetségkutató-győzteseink még csak álmodni sem képesek. Még olyan sikerről sem ábrándozhatnak, mint amilyen a mi saját, külön bejáratú hungaricum Királyunkat, Jimmyt övezte. Mert lehetett őt utálni, lehetett rajta nevetni, élcelődni, de a tehetségét és a sikereit nem lehet tőle elvitatni.

Három férfi, akiket egyaránt a „Király” jelzővel illettek, elismerve, hogy ők a csúcsát képviselik egy zenei irányzatnak. Hogy ők kiemelkednek az átlagból, hogy van bennük valami plusz (X-faktor?), ami miatt mérhetetlen rajongás és siker, na meg az azzal járó gazdagság övezte őket. (Azt hiszem, nem túlzás ezt állítani Zámbó Imréről is – kis ország, kis sztár, de kétségtelenül sztár.)

Hármójuk közül csak Jackson érte meg az 50 éves kort. De az 51. születésnapját már ő sem ünnepelhette meg. Siker, pénz, csillogás – egy álomvilág, amelyért sokunk odaadná a fél életét. Ők pedig odaadták, bár nyilván nem így tervezték. De nem bírták ép ésszel elviselni a siker ilyen magasságait. Boldogtalanok voltak? Vagy csak ostobák? Jimmy esete persze nem illik ebbe a sorba, ő nem élt önpusztító életet, de halála akkor is értelmetlen és abszurd. Akár egy túladagolás. Csak ő a golyót adagolta túl.

Hol van vajon a határ, ameddig az ember még képes örömmel csinálni valamit, amiben sikeres, és hol kezdődik a kényszerű megalkuvások örvénye, amely egyre közelebb húzza a sötét mélységbe?

Kétéves lett a lányom.

Vannak emberek, akik évfordulókkor összegzést készítenek. Én is ilyen típus vagyok. Magamban gyorsan lepergettem az elmúlt 24 hónapot, és megint csak azt a következtetést kellett levonnom, ami az egész eddigi életemet jellemezte: én képtelen vagyok a jelen pillanatot értékelni.

Amikor teherbe estem, szinte azonnal azon kezdtem rágódni, milyen lesz a szülés. Az ismeretlentől való természetes idegenkedéstől kezdve a halálfélelemmel rokon rettegésig széles skálát jártak be az érzéseim. Mindeközben szinte észrevétlenül túllendültem az enyhe rosszullétek, a látványos gömbölyödés, a modern képalkotó eljárásoknak köszönhető "személyes" találkozás, a hasamban dúló kick-box edzések, és a várandóssággal járó egyéb kellemes és kevésbé kellemes jelenségek felett. Nem éltem át tudatosan minden egyes pillanatát a gyermekvárásnak, csak sodródtam az eseményekkel valami ismeretlen és ijesztő végkifejlet felé, ami majd a szülés lesz. Ennél a pontnál tovább nem láttam, nem is érdekelt, mi lesz utána, hiszen elképzelni sem tudtam. Az eseményekkel való sodródás jellemezte a szülést magát is, amivel úgy voltam: essünk már túl rajta. A természet kegyes ajándéka a nőknek, hogy egy adott ponton túl olyan "másállapotba", pontosabban megváltozott tudatállapotba kerülnek a vajúdás során, hogy később már csak homályos emlékeik lesznek erről a szakaszról. Mintha egy ismeretterjesztő filmet láttak volna egyszer régen a szülésről, vagy egy ismerős elbeszéléséből rémlenének részletek. De hogy én lettem volna a főszereplő? Hát ez elég hihetetlenül hangzik így utólag.

De végül is ott szuszogott a hasamon szerelmünk gyümölcse, és pár édes, gondalan nap erejéig csakugyan az itt és mostra koncentrálhattam. Hisz a bébi aludt szinte egész nap, én úgyszintén, a rokonság hordta be a finomságokat a kórházba, és mindenki engem ajnározott. Még a fizikai kellemetlenségek sem tűntek nagy árnak ezért az idilli állapotért cserébe. Aztán a hazaengedésünk előtti éjjel meggondolatlanul nem adtam le a gyereket megőrzésre. Hisz az anyja vagyok, hozzá kell szoknom, hogy éjjel is mellette vagyok. Súlyos tévedés volt, elhibázott döntés. Hajnali ötig bírtam hallgatni a baba üvöltését, amit sem a cumisüveg, sem a tejben még nem bővelkedő mellem, sem a szeretetteli ringatásom és babusgatásom nem bírt belé fojtani. Elcsigázottan, fizikai és lelki fájdalmaktól gyötörten, megtörten adtam le a kis csomagot a csecsemőosztályon. Anyaként ez volt az első kudarcom -  és persze, hogy nem az utolsó.

Azt hiszem, ettől a perctől kezdtem megint a jövőbe kémlelni, és abból állt az életem, hogy vártam, mikor lesz vége az épp aktuális életszakasznak. Mert a bizakodás, a remény, hogy lesz ez jobb is, soha nem hagyott el. Annak ellenére, hogy minden jószándékú (?) ismerősöm biztosított afelől, hogy a helyzet csak rosszabbodni fog. De én hinni akartam. Mert tapasztalatlan voltam, aggodalmas és nagyon-nagyon fáradt. És nagyon egyedül éreztem magam.

Először azt vártam, hogy végre abbahagyhassam a szoptatást. Azt terveztem, 6 hónappal a születése után simán elválasztom, és az épp arra az időre eső születésnapomon oltárira berúgok és elszívok két doboz cigit. Az élet máshogy hozta, sokkal hamarabb sort keríthettem a rágyújtásra, igaz, berúgni azóta se volt se alkalmam, se ingerem. A gyerek tápszeres lett - újabb kudarc, de ki számolja? Szóval a táplálás kérdése megoldva, ekkor már más miatt vártam a féléves kort. Azt hittem naivan, hogy félévesen már önállóan fog ülni, én meg körbepakolom játékokkal, és így elfoglalja majd magát, míg én internetezek, takarítok, főzök, szépítkezek. Nem röhög! Tényleg ezt gondoltam. Hamarosan kiderült, hogy ez is tévhit, mint az, hogy az újszülött napi 20 órát alszik, és csak akkor sír, ha éhes vagy fáj valamije. Aki valaha is volt már összezárva napi 24 órát egy élményekre éhes, ámde mindent percek alatt megunó kisdeddel, annak van fogalma róla, miért áhítottam a gyerek önállóságát.

Jelentem: van fény az alagút végén! Kétévesen már akár 10 percig is elfoglalja magát! Aztán jön anya kezének rángatása, helyének kijelölése a játéktérben, feladatok kiosztása stb., stb. Azóta nem csak ebben lettem okosabb. Két év elég idő ahhoz, hogy az önző ember szinte teljesen feladja saját igényeit és törekvéseit. És ma már nem várok semmit, inkább megállítanám az időt, hogy mindig ez az édes, ennivaló, okos, drága kicsi lány maradjon, mint amilyen most.

Hiba volt mindig másra vágyni, mint ami épp megadatott. Persze, örültem neki, hogy végre forog, fog, ül, mászik, fogai vannak, nő a haja, gyarapodik, mosolyog, kacag, jár, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ezek csak apró állomások azon az úton, ami elvezet ahhoz a képhez, ami bennem élt egy gyerekről. Nekem nem volt elképzelésem arról, milyen egy csecsemő, és azt hiszem, nem volt elég türelmem, hogy magam tapasztaljam ki. Vártam hát, hogy vége legyen a csecsemőkornak, a lányom a saját kicsi lábain járjon. Megtörtént, és ezzel egyidejűleg megszűnt a babakocsi-bojkott is: végre el tudtam vinni úgy sétálni, hogy 10 perc után nem kellett kikapnom, mert kézzel-lábbal (teli torokból) tiltakozott a benne maradás ellen. Végre tudtunk játszótérre menni. Állva is tisztába tudtam rakni... De nekem még ez sem volt elég. Akkor elkezdtem arra várni, hogy mikor kezd beszélni. És mi tagadás, elég sokáig váratott.

Most kétéves. Anyának és Apának szólít minket, magát Tibinek (Timi helyett). Néhány állat és étel nevét tudja, a rokonokat is ismeri, és ma már szinte naponta tanul új szavakat. Az első mondata így hangzott: Bati, bati, taata (Boci, boci, tarka). Azóta se nagyon bővült a repertoár, igaz, kétszavas mondatokat azért alkot néhanap (Apa ábagy - apa elment, bati jaj - a maci leesett, és beütötte a fejét, pici baba hamm - a baba éhes). Szóval, lehet hátradőlni, és élvezni végre az anyaságot.

Mondjuk az nem lenne baj, ha a bilizés érdekelné kicsit...

Tegnap este hullócsillagot láttam. Akartam is rögtön kívánni valamit, de olyannyira meglepett, hogy április elején voltam tanúja e jelenségnek, hogy mire felocsúdtam, már elmúlt a pillanat varázsa.

Vajon honnan ered az a babona, hogy ha az ember hullócsillagot lát, és rögtön kíván valamit, az valóra válik? A tegnapi eset után megvilágosodtam. Hisz nem tudtam elég gyorsan reagálni, így lemaradtam a kívánságteljesülés lehetőségéről. Elméletem szerint tehát a hiedelem alapja az az ésszerű feltételezés, hogy ha az ember bármely váratlan pillanatban azonnal ki tudja bökni, mi az, amire a legjobban vágyakozik, akkor valószínűleg a vágyott dolog állandóan ott lebeg az elméjében, olyannyira lefoglalja gondolatait, hogy - mint mondják - álmából felébresztve is meg tudja fogalmazni. Ha pedig valaki ilyen intenzitással foglalkozik egy gondolattal, akkor valószínűleg elméje kiéleződik erre az egy célra, és máris megszabja az irányt, amely a megvalósítás felé vezet. És ehhez még csak tudatosság sem szükségeltetik, ösztönösen így működik a dolog.

Mondok egy példát. Honnan tudja az ember, hogy szerelmes? Meglátni és megszeretni? Talán ilyen is van, de nálam speciel másképp működik. Az illető személy egyszer csak túl gyakran jelenik meg a gondolataimban. Nem álmodozásról és vágyakozásról beszélek, egyszerűen arról, hogy áll az ember a villamoson, bambul bele a Nagykörút forgalmába, és azon veszi észre magát, hogy egy bizonyos személyre gondol. Később a munkahelyen kibámulsz az ablakon, és megint eszedbe jut. Nálam nagyjából egy hétig szokott tartani, mire ráeszmélek: ez szerelem. És mire idáig eljutok, már tudom: elvesztem, a gépezet beindult, innentől pedig kénytelen leszek tettekkel is siettetni a dolog dűlőre jutását. Mert bizonyosság kell: egyoldalú plátói fellángolás marad-e, avagy beteljesült boldogság.

Na már most: mondják, a tudatos tervezés nagyon fontos, ha az ember valóra akarja váltani az álmait. Sikeres emberek esküsznek rá, nem megy ez másképp: le kell írni, mit akarunk elérni, és azt mikor akarjuk, s erre mindennap figyelmeztetnünk kell magunkat. Agyunk pedig elvégzi majd a szükséges munkát, a kitűzött időpontra már annyira mantránkká válik a megfogalmazott cél, hogy önbeteljesítő jóslatként megvalósítja magát.

A férjem szerint én egy tervszerű ember vagyok. Bárcsak az lennék. Vagy lehet, hogy csak a céljaimat nem tudom elég konkrétan megfogalmazni? Lám, a hullócsillagot is elbaltáztam... 

Mint (majdnem) minden nő, én is imádok szépítkezni, de leginkább otthon. Ha rajtam múlna, a szépségszalonok már rég csődbe mentek volna. Az  én családomban mindenki otthon dauerolt és festett, na meg szőrtelenített. Anyukám mai napig maga vágja a saját és családtagjai haját. A minőségi különbség egy profi fodrászhoz képest elhanyagolható, a pénzbeli eltérés viszont nem. Szóval így vagyunk mi ezzel, legalábbis sokáig én is így voltam vele.

Csakhogy fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, miegymáshoz nem csak azért megy az ember, hogy a külsejét rendbehozassa. Erre akkor jöttem rá,  mikor az esküvőmre készültem, és elmentem egy fodrász lányhoz próbafrizurát csináltatni. A végeredmény, a csodálatos konty már csak hab volt a tortán. Ugyanis a művelet közben remekül éreztük magunkat, kidumáltuk az élet dolgait, és ez jólesett. Szögezzük le: én nem vagyok az a kezdeményező meg kitárulkozó típus. Ha azonban valaki kedves, nyitott és érdeklődő irányomban, akkor hajlamos vagyok magamról beszélni, meg ha valakit érdekesnek találok, akkor képes vagyok sokat kérdezni is. Szóval itt pont az az eset volt, hogy hamar kialakult az összhang, és egy kellemes társalgással lettünk gazdagabbak.

Az élmény hatására később többször is elmentem fodrászhoz, a körülmények miatt mindig máshová. És mindenütt azt tapasztaltam: ezek a lányok kivétel nélkül nyitottak és érdeklődőek, együttérzőek és segítőkészek - mondhatni született pszichológusok. Mert nehogy azt higgyétek ám, hogy ha elmentek egy pszichológushoz, mert úgy érzitek, egyedül nem tudjátok megoldani a problémáitokat, majd ő jól megoldja helyetettek. Tévedés: a pszichológus sem csinál többet, mint a fodrász munka közben - beszélget veled. Esetleg célzottan kérdezget. De tanácsot tuti nem fog adni. Sokan nem is azért keresik fel a lélekgyógyászt. Mert nem valódi válaszokat keresnek igazi kérdésekre, csak megerősítést várnak, amikor valami hülyeséget csináltak vagy készülnek csinálni. Vagy amikor épp semmit sem tesznek, pedig kellene. Ilyenkor elpanaszolják a szakembernek, hogy milyen nagyon rossz nekik, az meg megértően bólogat és együttérez - majd bezsebeli a honoráriumot (tisztelet a kivételnek).

Ehhez képest a fodrász kevesebbért többletszolgáltatást nyújt. Először is már azzal ápolja a lelkedet, hogy a külsődet megszépíti. Egy csinos frizurával ugyanis megnő az önbizalmad, máris szebbnek látod magad, ezáltal a világot is. Másrészről beszélget veled, akárcsak a pszichomókus, de ő nem átall akár konkrét tanácsot is adni. Mert minden fodrász élete egy kalandregény, nem tudsz olyan szituációt eléjük tárni, aminél durvábban ők még nem voltak, vagy nem hallottak ilyesmiről a kuncsaftjaiktól. Így hát a saját és mások kumulált életbölcsességével tudnak szolgálni, és ezt az árlistán még csak fel sem tüntetik.

Nem akarom rontani a pszichológusok bizniszét, de ha nő vagy, menj inkább fodrászhoz!

Tíz éve élek Budapesten.

Akivel megismerkedem, annak rendszerint elmondom ezt a történetet, mert annyira jellemző arra, hogyan is kerültem ide.

Szóval 1998 telén, az addigi életemmel való elégedetlenség folyományaként állást kezdtem keresni Budapesten. Nem ismertem a várost, semmit se tudtam a külföldön való munkavállalásról, az állásinterjúk menetéről, még egy tisztességes önéletrajzot sem tudtam írni. Mégis behívtak egy Mikrovolt nevű kis céghez, ahová menedzserasszisztenst kerestek.

Az előbb felsorolt okok miatt kissé izgultam. Na jó, valójában be voltam tojva. Ültem az 59-es villamoson, és olyasmik jártak a fejemben, mint a viccbeli nyuszinak, aki átmegy a medvéhez kölcsönkérni a fűnyíróját. "Á, a medve mindig olyan mogorva, nem is kedvel igazán, biztos nem fogja kölcsönadni." Kedvem lett volna nekem is így beállítani a rettegett interjúra: "Dugják fel maguknak a menedzserasszisztensi állásukat!" Hiszen én biztos nem fogok megfelelni, kár is próbálkozni, hagyjuk a fenébe az egészet.

Na már most: én nem igazán hiszek semmilyen természetfeletti erőben. Nem vagyok vallásos, sem okkultista, sem babonás, sem ezotérikus, és egyáltalán. De az élettapasztalataim eddig azt bizonyították, hogy nem minden történik véletlenül az életünkben. És hogy igenis alakíthatjuk saját magunk a sorsunkat. Például pozitív gondolatokkal. Sőt, az sem baj, ha ezeket a gondolatokat szavakba öntjük. Mert a szavaknak mágikus erejük van. És ehhez a felismeréshez az a bizonyos állásinterjú is hozzásegített.

Ugyanis a villamoson épp azon a helyen ültem (vannak véletlenek?), ahol a "KIHAJOLNI VESZÉLYES" felirat található. Egy helyes kis fémtáblán. Csakhogy egy vicces kedvű utas itt-ott lekapargatta a festéket, így néhány betűt eltüntetett. A felirat tehát abban a pillanatban így nézett ki:

  HAJ  NI  ES ÉLYES

Kell-e mondanom, hogy természetesen megkaptam az állást?

Na jó, még mielőtt megköveznének vagy máglyára vetnének: tökéletesen egyetértek azzal, hogy a dohányzás egészségtelen, káros szenvedély, függőség, rabság, az emberiség elleni vétek, ráadásul a bőrt is öregíti... Nem kétséges, még ma le kéne szokni, és bizonyára jobb lenne az életem.

De az is tagadhatatlan, hogy a dohányzásnak vannak jó oldalai is. És itt most nem arra gondolok, hogy a dohányosoknak azért jó, mert ha idegesek, egyszerűen rágyújtanak, és ettől már félig-meddig meg is nyugodtak. A nemdohányosnak ehhez minimum törnie-zúznia kell, vagy csak ordítania egy nagyot, haját tépnie, jobb esetben meditálnia. Na most mindezek mondjuk az utcán vagy egy munkahelyen egyrészt kivitelezhetetlenek, másrészt röhejesek.

De mint említettem, nem erre akarom felhívni a figyelmet. Hanem arra, hogy miért jó busz/villamos megállóban rágyújtani. Még akkor is, ha történetesen a 2 percenként közlekedő 4/6-os villamost várjuk. Még akkor is, ha közben lefagynak az ujjperceink. Hogy miért? Tiszta pszichológia.

Mert ha az ember rágyújt, és pont akkor jön a busz/villamos, akkor megvan az öröm: milyen hamar megérkezett a jármű, mehetek dolgomra. Cserébe igazán kicsinyke áldozat eldobni egy alig megkezdett cigarettát. Nem beszélve azokról a takarékos dohányosokról, akik ilyenkor diszkréten és óvatosan elnyomják a cigit, és visszateszik a dobozba (van, aki csak elsüllyeszti a zsebében), majd a következő átszállásnál folytatják az élvezkedést.

A másik esetben pedig, amikor nem jön az a fránya tömegközlekedési eszköz, az embernek legalább az a sovány kis vigasza megmarad, hogy a várakozás végtelen percei alatt 1-2 cigarettát nyugodtan el tudott szívni.

Tehát: bunkóság vagy sem, én bizony ezentúl is rágyújtok majd a buszmegállóban. Persze csak amíg le nem mondok róla végleg az egészségem érdekében.

Ide igazából egy fényképet szántam, de mire sikerült volna lefotóznom az ominózus feliratot a pesterzsébeti buszmegállóban levő pékség oldalán, már lefestették. Kár, mert a nép hangja ezúttal nem azt közölte, hogy "Szeretlek Marcsi", hanem egy kissé pesszimista életbölcsességet az idei tél slágertémája, a sertésinfluenza kapcsán:

H1N1 vakcina = halál!

Bizonyára nem sokáig váratott magára a válasz, a kézírás alapján (mire jó a grafológusi végzettség!) vélhetően eltérő személytől:

H1N1 = halál!

Hát, mit mondjak, egy fagyos januári reggelen, amikor merev ujjaid közül már a harmadik cigaretta készül kiesni (erről lesz majd egy következő poszt), orrodból literszám folyik a... khm... váladék, és ateista létedre buzgón imádkozol, hogy a BKV-sztrájk ellenére mégiscsak tévedjen erre egy kósza busz - nos, ilyen reggeleken ez a két felirat valahogy nem az élet végtelen szeretetét és a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitet erősíti bennem. Sommázva: bármit teszünk, nekünk így is, úgy is annyi.

De aki hisz benne, hogy van égi kegyelem mindannyiunknak, azok számára megörökítem egy aluljáróban látott, szerintem hívő informatikus által kreált (az előző poszthoz is kapcsolódó) kinyilatkoztatást:

Jézus reset téged

Ha valaki véletlenül került ide, és nem beírta a böngészőbe a webcímet, az könnyen „boldogság”-nak olvashatja a blog nevét. Bár lehet, hogy már első elolvasáskor sejti, valami nem stimmel a szóval. Csak még nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Mint amikor Kiszel Tünde kiszedette a szemöldökét.

Azt tudjuk már a tudományos kutatásokból, hogy amikor olvasunk, nem betűket fűzünk össze (pontosabban másodikos korunktól már nem így kéne), hanem szóképeket azonosítunk. Emiatt van, hogy azokat a szavakat, amelyek csak néhány betűben térnek el egymástól, olvasáskor összekeverjük: gyros – gyors, órás – óriás a klasszikus példák. És ezért működik e blog neve is. (Elnézést azoktól, akik gyengécske és erőltetett poénnak tartják, de tény, működik.)

Korrektorként igen nagy önfegyelemről kell tanúbizonyságot tennem, hogy képes legyek a szavakat végigbetűzni, és ne hagyjam, hogy átverjenek a szóképek. Így derülnek ki az olyan elírások, amelyeken mindig jót derülök, mert a freudi elszólásokhoz hasonlóan árulkodóak. Tipikus példa: „mellett” helyett „mellet” (vagy mellé helyett melle), „nőtt” helyett „nőt”. Hol jár ilyenkor a férfiember esze? Na jó, nem csak őket cikizem, kigúnyolom magamat is, ha kell: volt idő, mikor a Word „Szerkesztés” menüjének nevét rendszeresen „szeretkezés”-nek olvastam. De az vesse rám az első követ, akinek még sose jutott eszébe a kielégülés az „organizmus” szó olvastán…