Az elmúlt néhány hónapban két olyan hír is borzolta a kedélyeket kis hazánkban, amelyek kisgyerekek szüleik általi bántalmazásáról szóltak. Az átlagember elborzad, amikor ilyesmiket lát a híradóban, olvas a neten:

Szülei bántalmaztak egy csecsemőt Üllőn

Meghalt egy csecsemő a XVII. kerületben

A gyerek veréssel való nevelése egy bizonyos körben már-már elfogadott, de legalábbis megtűrt módszer. „Egy jó nagy pofon majd észhez téríti a szemtelen kölkét” – mondják a szigorú (szerintem inkább egyszerű) szülők, és ideig-óráig talán be is válik náluk, mint ahogy bizonyára vannak olyan potenciális bűnelkövetők, akiket visszatart a tettükért kilátásba helyezett büntetés. A fenti hírekben azonban korántsem a makarenkói nevelés példáival találkozhatunk. Itt egy teljesen más dologról van szó: a bekattanásról.

„Miért gondoljuk, hogy az a biológiai érettség, amely a szülővé válás nélkülözhetetlen előfeltétele, nyomban gyermeknevelésre is alkalmassá teszi az embert?” – teszi fel a kérdést Ranschburg Jenő a Szülők könyve fülszövegében. Bizony, egy felnőtt (biológiailag érett) nő szuverén döntése, hogy vállal-e gyermeket, ebben megakadályozni nem lehet. A teherbe esést nem előzi meg pszichológiai alkalmassági vizsgálat (s az élet számos egyéb fontos területén is hiányolnunk kell ezt a szűrőt), tehát az lesz szülő, aki ezt valamilyen okból bevállalja. Hogy aztán a szülőség terhével mit kezd, hogyan állja ki a próbát, már az ő egyéni problémája. A társadalom csak akkor vesz tudomást róla, amikor már megtörtént a baj, vagyis fény derült a szülői alkalmatlanságra. Addigra azonban már ártatlan gyermekéletek eshetnek áldozatul. (A témában még egy elrettentő példa: Negyven percig volt a mosógépben a csecsemő.)

Eszem ágában sincs védeni vagy felmenteni a fent említett két magyarországi esetben vétkes szülőket. Amit tettek, az rettenetes és megbocsáthatatlan. De sajnos az a helyzet, hogy az újszülöttek, pici babák ellen forduló hirtelen szülői harag sokkal gyakoribb, csak szerencsére az esetek nagy részében nem ilyen tragikus kimenetelű. Állítólag azok az anyukák, akik különösen féltő gonddal, szinte már kóros kényeztetéssel gondozzák csecsemőjüket, valójában ezzel kompenzálják azt a tudatalatti vágyukat, hogy megszabaduljanak tőle. Ezek szintén extrém esetek, a legtöbben egyszerűen csak elfojtják magukban a pillanatnyi gyűlöletet a nyakukba szakadt bőgőmasina iránt, az elkeseredett helyzetben felülkerekedik a józan eszük vagy az anyai ösztönük, és máris átlendültek a holtponton. Mert – akár bevalljuk, akár szégyelljük – sokunkban szított már haragot és kétségbeesést a gyereksírás. Van, aki többé-kevésbé immunis rá. Hallottam én is erőtlenül nyöszörgő újszülötteket, nos, az a hang talán még az én ingerküszöbömet sem üti meg. De az egészségesen bömbölő, ordító csecsemő, akit szinte kizárólag ciciztetéssel lehet elhallgattatni… nos, egy ilyen baba bizony próbára teszi anyuka-apuka idegeit. (Egy világirodalmi példa: Lewis Caroll Alice csodaországban című művében a Hercegnő  így „dajkálja” az üvöltő kisbabát: Tente baba, tente,/ne bőgj, anyja szentje,/ne tüsszögj már, ne üvöltözz,/odaváglak én a földhöz,/adta teremtette.)

Ismétlem: nem akarom (nem is tudom) megbocsátani a „bekattant” szülők tettét, akik brutalitással próbálnak egy kis nyugalomhoz jutni, mert egyéb eszköztáruk nincs a feszültség feloldására. De gondoljunk csak bele: filmekből és regényekből tudjuk, hogy a foglyok kihallgatására, belőlük információk kiszedésére az egyik legjobb módszer az alvás megvonása. Pihenés híján az elme olyan állapotba kerül, hogy már szinte bármire képes az ember, csak hagyják békében elaludni. Sokszor hatásosabb a fizikai fájdalomnál, amelynek tolerálási mértéke egész extrém is lehet, ráadásul az alvásmegvonással semmilyen külsérelmi nyom nem keletkezik, és annak az esélye is elenyésző, hogy a „páciens” meghal, még mielőtt az információhoz hozzájutnánk. A másik hatásos „kínzás” állítólag az idegesítő zaj huzamos elviselése. Egy monoton csöpögő csap vagy nyikorgó ajtó még normális körülmények között, a kipihent ember idegeit is kikezdi egy idő után. Hát még egy olyan elgyötört, napok óta nem alvó fogolyét, akit esetleg más eszközökkel is ösztökélnek arra, hogy bevalljon valamit. Aki még időben „köp”, talán megmenekül, rosszabb esetben azonban valószínűleg „bekattan”.

Én így képzelem el ezeknek a történéseknek a hátterét. Fiatal, tapasztalatlan, kimerült anyuka-apuka nem bírja elhallgattatni üvöltő csecsemőjét. Egy darabig valószínűleg tűrnek, kipróbálnak ezt-azt (nyilván humánusabb módszerekkel kezdik, mint a harapás vagy ütlegelés), az idő előrehaladtával, a türelem fogytával azonban eljön a „bekattanás”, amikor az elmét elhomályosítja valami elemi düh, ami persze nem hajlandó tudomásul venni, hogy az a pici, ártatlan lény a saját testünkből való, és természetes velejárója, hogy ilyen idegesítő módon kommunikál. (Na, ettől kaptam frászt annak idején, mikor testileg-lelkileg kimerülve még ezt is megkaptam a rokonoktól. Anyád, akkor kommunikáljon neked egész nap, tessék, vidd!)Bizonyos érzésekről nem illik beszélni. Az anyaság sötétebbik oldalát nem ildomos kiteregetni, a szülői szerepet mindig a rózsaszín álom pihepuha ködének kell belengnie, hiszen a legeslegcsodálatosabb és felemelőbb dolog az életben…

Egyszer egy magazinban megdöbbentően őszinte vallomást olvastam Détár Enikőtől. Az ismert színésznő bevallotta: első gyermeke születése után egyszerűen nem érezte magát boldognak. Nem elégítette ki a tény, hogy mostantól pusztán anyarobotként funkcionál, és amint visszatért a rivaldafénybe, megoldódtak lelki problémái. Ő szülés utáni depressziónak nevezte a jelenséget, és létezik ilyen fogalom a szakirodalomban is. Szerintem alapvetően téves az elnevezés. Mert az igazi depresszió (legalábbis tanulmányaim alapján) érzelmi síkságot jelent, az öröm elfogadására és adására való képtelenséget, az életszeretet teljes hiányát. Mindez társulhat önváddal, szuicid gondolatokkal. Igen ám, de a kismama bezártsága, magára maradása pontosan az élet (egyéb aspektusainak) szeretetét, kívánását emeli igen magas szintre. Az anyaság édes kötelességein túlmenő örömöktől nagyrészt megfosztott nő nagyon is vágyik az életre: a régi életére, a munkájára, a társasági eseményekre, a szórakozásra, mindemellett a régi testét is visszasírja.

Ha létezik is depressziós anyuka, az szerintem hamarabb vágja fel a saját ereit, minthogy gyermekének ártson. Tehát aki a tévében úgy kommentálja a fenti bántalmazásokat, miszerint szülés utáni depresszió okozta, nos az egy nagy barom. Nem beszélve arról, hogy az egyik ügyben az apuka is érintett, márpedig ugye nála nehezen lehetne ilyen lelkiállapotról beszélni. Visszatérve Détár Enikőhöz: akár depressziós volt, akár csak kevésbé altruista, mint ahogy azt a hagyományos női szerepek betokosodott volta miatt a társadalom elvárta tőle, a lényeg: be merte vallani, hogy ez van, és változtatott. Még a bekattanás előtt.

Könnyű ítélkezni, főleg úgy, hogy közben nem merünk saját magunkba nézni, és felfedezni ott a rettenetes tettek mozgatórugóit. Oké, nincsenek megfeszülve, nem ugrásra készen ágaskodnak bennünk, de ott van a lehetőség, hogy egyszer mi is „megkattanunk”, és olyasmit teszünk, amit – ha híradóba remélhetőleg nem is kerülünk általuk – embertársaink megütközve hallgatnak majd. Mindenkinél máshol van az ingerküszöb, de ahogy mindenkinek megvan az ára, ugyanúgy megvan az a határ is, amin túl már képtelenek vagyunk racionálisak lenni. A kisdedbántalmazók alkalmatlanok voltak a szülői szerepre. Mások (beleértve magamat is) korlátozottan alkalmasak. Mentségünkre (?) szóljon, hogy nem tudhattuk, amíg nem próbáltuk. Ha olyan szerencsénk van, hogy képesek vagyunk felismerni korlátainkat, és igyekszünk saját erőből úrrá lenni a nehézségeken, vagy külső segítséget kérni, talán van esélyünk, hogy elkerüljük a súlyos, jóvátehetetlen tetteket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.