Amióta gyerekem van (2,5 éve) sokszor felmerül bennem, hogy amikor már ténylegesen nevelni kell majd őt (bármit is értsünk ez alatt), vajon képes leszek-e ennek a nemes, ámde nagy felelősséggel járó feladatnak eleget tenni. Mert könnyű egy gyermeket kihordani, megszülni, táplálni, gondozni, járni és beszélni tanítani, na de mikor azt kell neki elmagyarázni, hogy „Igen, kislányom, a piros lámpánál tényleg nem szabad lelépni az útra, de néhány buta bácsi meg néni mégis megteszi” – hát ezek azok a pillanatok (és persze lesznek még sokkal ilyenebbek), amikor az ember legszívesebben elsüllyedne. Azt mondják, példamutatással lehet jól nevelni – hát, nálunk már itt megbukott a dolog. Sohasem fogom tudni a lányomat meggyőzni arról, hogy ha dühös, nem az a megoldás, hogy kiabál és földhöz vágja a játékát – hisz magam is gyakran teszek így, ha le akarom vezetni a feszültséget. Egy-null a gyerek javára.

De vannak ennél sokkal mélyenszántóbb kérdések is a nevelés, illetve inkább az életre (annak híres nehézségeire, ugye) való felkészítés kapcsán. Pl. hogy mi az, amire tulajdonképpen fel kell készíteni egy gyereket, egy fiatalt. Ha burokban tartom, és ügyesen eltitkolom előle, hogy az élet bizony a legnagyobb részben szar, nehézségekkel és kudarcokkal teli, igazságtalan és még sorolhatnám, akkor előbb-utóbb úgyis rájön a saját kárán, és majd úgy jár, mint az autós oktatóm, aki ma már bánja, hogy a szüleit sosem hallotta veszekedni. Ugyanis így azt gondolhatta gyerekfejjel, hogy az ő szülei (és minden más szülő is egyúttal) tökéletes harmóniában él, hogy a házasság, a család egy ilyen szép idilli dolog. Mindaddig, míg ő maga meg nem nősült, és nem kezdődtek igen hamar az összezördülések – legtöbbször piszlicsáré dolgokon. Igen, igen, a vécéülőkén, a fogkrémes tubuson és a lehajított zoknin. A házasságra (mint ahogy a szexuális életre sem) senki sem készíti fel a fiatalokat. Tovább megyek: a gyermekvállalás is leginkább felkészületlenül éri a párokat. Elolvasnak egy csomó könyvet a terhességről, a szülésről, a gyermekgondozásról, de arról mit sem tudnak, hogy ez a kicsi lény hogyan változtatja majd meg kettejük kapcsolatát, hogyan kellene átlényegülnie a szerelmüknek egy másfajta (megjegyzem: cseppet sem alávalóbb) kapcsolattá, amelybe már szervesen illeszkedik a harmadik (majd később negyedik, ötödik stb.) családtag is.

Szóval tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy vajon az igazságnak mekkora szeletét fedhetem fel a gyereknek, kamasznak, fiatal felnőttnek, amikor majd oda kerülünk. Annak az igazságnak, amelyet én magam is csak most kezdek kapiskálni. Vannak szabadelvű szülők, akik sem a meztelenséget, sem a szexualitást, sem az élet egyéb vetületeit nem kezelik ezzel a szemérmességgel, amit én neveltetésemnek köszönhetek. Szerencsére a férjem osztozik ebben a szeméremben. Ez akkor derült ki számomra, mikor együtt voltunk tanúi a Kisvakond meséinek egyik, az életre felkészítő epizódjának.

Már a mese eleje is eléggé realisztikus: a nyuszifiú meg akarja hódítani a nyuszilányt, a Kisvakond pedig azt tanácsolja, hogy halmozza el ajándékokkal (virág, gyöngysor), akkor majd a karjaiba omlik. És lőn. Első lecke az életből. Aztán ezek ketten szerelmesen összebújnak, föld felett lebegnek a nagy lamúrban, 20 másodperccel később pedig nyuszilány pocakja máris gömbölyödik (lesson No. 2), majd apuka aggódó tekintete és Kisvakond bábaasszonyi segédlete mellett kinyom magából három darab kisnyulat. Íme:

Izé. Hát ezt a részt azóta feltűnés nélkül átugorjuk, amikor a gyerekünk épp maratoni Kisvakond-nézést tart. De van még egyéb is, mert az egyik részben premier plánban látszik egy bácsinak a fütyije, egy másik epizódban pedig a Kisvakond egy Afrikában talált növényt szagolgatva úgy beszív, hogy méterekkel lebeg a föld felett… Prűdek vagyunk, korlátoltak, vagy csak megveszekedetten konzervatívok? Megpróbáljuk megszépíteni a rútságot eme ártatlan kis lény – a gyermekünk – előtt, hogy késleltessük kicsit a világra eszmélését? Nem tudom, talán.

Bár igazából felesleges is az igyekezet: pár év múlva megnyílik előtte az internet, a mocsok, a szenny kimeríthetetlen tárháza. Na akkor kell majd nagyon észnél lennünk. Sejtem, hogy nagyobb feladat lesz, mint a Kisvakond cenzúrázása…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.