Kicsit kusza, néhol inkoherens, máshol túlbonyolított lesz ez a poszt, mert sokféle kavargó gondolatnak próbálok valamiféle vezérfonalat találni – ismerve magamat hiábavaló próbálkozás. De azért egy kísérletet megér.

Az egész ott kezdődik, hogy végre megtanultam vezetni. Illetve nem is. Valószínűleg már korábban is tudtam, csak nem hittem el magamról. Írtam már erről itt, nem is vesztegetnék rá több szót. A lényeg, hogy gigantikus gátlást oldottam fel magamban (oké, külső segítséggel, de a munka neheze mégis rám hárult), s kimerészkedtem végre egyedül, csak magamra utalva a fővárosi közlekedésbe. Igaz, még mindig remegő lábakkal szállok be a kormány mögé, tele vagyok bizonytalansággal, nagyon-nagyon koncentrálok, de – örök mentorom, Rezső szerint is – az a lényeg, hogy képes vagyok motorizáltan eljutni A-ból B-be (még ha a kettő közötti útvonal egy untig ismert, kevéssé problémás szakasz is), anélkül, hogy a saját életemet vagy másokét veszélyeztetném.

Ez eddig sikertörténet, és le is zárulhatna itt a gondolatmenet, de… Szóval ez az egész felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán ismerjük-e eléggé önmagunkat. Fel bírjuk-e becsülni valós képességeinket, igazi korlátainkat? Azok vagyunk-e valójában, akiknek hisszük magunkat? És mások olyannak látnak-e minket, mint mi magunkat, esetleg teljesen másnak? És akkor a két kép közül melyik a valódi?

Félelmetes dolgot olvastam a minap egy tanulmányban: „Az emberek viselkedését nem motivációik, attitűdjeik vagy demográfiai jellemzőik jósolják be leginkább, hanem az őket körbevevő társas viszonyaik hálózata.” Manapság, amikor gyakorlatilag nem is vesznek emberszámba, ha nem vagy fent a Facebookon, nagyon is aktuális téma a kapcsolati háló és annak hatása az egyénre. Oké, régi bölcsesség, hogy mindenhez kapcsolatok kellenek, „gyönyörű” politikai karrierek épülnek erre például, de az élet minden területén megállja a helyét. Viszont a fent említett alapvetés, miszerint leginkább a társas kapcsolataid befolyásolják a viselkedésedet… számomra legalábbis eléggé riasztó. Annak ellenére is, hogy magam is megtapasztaltam ezt kicsiben: anno egy olyan cégnél dolgoztam, ahol közvetlen munkatársaim fiatal macák voltak. Rettentő nagy önbizalommal, határozott és általában nem túl hízelgő véleménnyel mindenki másról, aki az ő kis körükön kívül esett – eleinte természetesen rólam is. És mit tettem én magabiztos és intelligens (náluk néhány évvel idősebb és IQ-ban néhány tíz ponttal magasabb értéket képviselő) nőként? Behódoltam. Elkezdtem úgy öltözködni, mint ők, azok a témák kezdtek érdekelni, amelyek ott közkeletűek voltak, és egyáltalán: szép lassan idomultam. Valami olyasmihez, amit amúgy – ha nem lettem volna részese – mélyen elítélek és/vagy kinevetem. Csoportszellem: bármit is teszel, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de magába szippant, felőröl, és egyendarálékot csinál belőled.

Mélységesen tisztelem azokat az embereket, akik úgy nagyjából tisztában vannak azzal, milyenek; azt minden körülmények között felvállalják, kockáztatva ezzel, hogy a másképp gondolkodók/viselkedők/öltözködők céltáblájává válnak. Akik olyannyira önazonosak, hogy a környezetük is pontosan olyannak látja őket, amilyenek ők saját magukat. Létezik ilyen egyáltalán?!

Elismerem, nem vagyok etalon semmilyen szempontból. De csak a saját példámból tudok kiindulni, és sejtem, korántsem vagyok egyedül ezzel a kérdésfelvetéssel. A vezetés csak egy kiragadott példa volt a sok közül. Van még más is. Rendre találkozok olyan visszajelzésekkel, amelyek miatt több embert már hibbantnak néztem. Olyankor például, mikor halál komolyan közlik, hogy én vékony vagyok (legutóbb a kb. 40 kilós háziorvos néni tett rám ilyen megjegyzést), vagy felhozhatnék egyéb hízelgő véleményt (de álszerénységem persze tiltja), amelyek hallatán (álszerénység nélkül) kiguvadt a szemem, és simán azt gondoltam, velem szórakoznak.

Most akkor mi van?! Az én tükröm görbe, vagy nekik kéne szemüveg? Esetleg kisebbrendűségi érzéseimet kompenzálandó olyan remek színjátékot mutatok be nekik, hogy maguk is elhiszik, ilyen vagyok? Vagy épp ellenkezőleg, ahogy a vezetéssel is történt? Nevezetesen: annyira bebeszéltem magamnak, hogy én erre képtelen vagyok (a felelősség elhárítása végett), hogy végül magam is elhittem? Mert rajtam kívül persze senki más nem volt erről meggyőződve, sőt.

Baromi nehéz tisztán látni egy olyan helyzetben, amikor belülről és kívülről egyaránt számos befolyás homályosítja a szemet. Azt mondták már a régi görögök is: Ismerd meg önmagad. Köszi a jó tanácsot, fiúk! Csak azt felejtettétek el ránk hagyományozni, hogy mi ennek a legjobb módja. Mindjárt fel is túrom a netet mindenféle önismereti tréningek és önfejlesztési tanácsok után. Ha már befolyás, legyen minél több… Az önmagamba mélyen belenézést eleve kizárom. Hátha nincs onnan visszaút…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.