Nem, nem karácsonyi történetet akarok írni májusban. Mindössze arról van szó, hogy a minap kedvem támadt meghallgatni néhány Michael Jackson-nótát. Már kamasz fejjel is odavoltam a pop királyáért, egyéni stílusáért, excentrikus videoklipjeiért, az egész jelenségért. Ja, meg persze a zenéjét is bírtam… Meghallgattam a Smooth Criminalt, közben kezemmel-lábammal doboltam a ritmust, aztán jött egy kis Dirty Diana, amitől minden egyes alkalommal libabőrös leszek. Ja, és a kevésbé híres Who is it, amelynek filmszerű videójához foghatót azóta csak Madonnánál láttam (Bad girl). (Na jó, ne zárjuk ki, hogy klip-műveltségem enyhén szólva is hiányos.)

Hamarosan megülhetjük a Pop Királya halálának első évfordulóját. És erről eszembe jut két másik király, akik hasonlóan idióta, értelmetlen módon dobták el maguktól az életet, noha mindhárom halált hivatalosan balesetként aposztrofálták (amennyiben a kábítószer- vagy gyógyszer-túladagolás balesetnek tekinthető…). Igen, Elvis is király volt, egy másik, akkoriban forradalmi műfaj koronázatlan uralkodója, egy megasztár – a szó valódi értelmében, olyan szinten, amiről a mi kis helyi tehetségkutató-győzteseink még csak álmodni sem képesek. Még olyan sikerről sem ábrándozhatnak, mint amilyen a mi saját, külön bejáratú hungaricum Királyunkat, Jimmyt övezte. Mert lehetett őt utálni, lehetett rajta nevetni, élcelődni, de a tehetségét és a sikereit nem lehet tőle elvitatni.

Három férfi, akiket egyaránt a „Király” jelzővel illettek, elismerve, hogy ők a csúcsát képviselik egy zenei irányzatnak. Hogy ők kiemelkednek az átlagból, hogy van bennük valami plusz (X-faktor?), ami miatt mérhetetlen rajongás és siker, na meg az azzal járó gazdagság övezte őket. (Azt hiszem, nem túlzás ezt állítani Zámbó Imréről is – kis ország, kis sztár, de kétségtelenül sztár.)

Hármójuk közül csak Jackson érte meg az 50 éves kort. De az 51. születésnapját már ő sem ünnepelhette meg. Siker, pénz, csillogás – egy álomvilág, amelyért sokunk odaadná a fél életét. Ők pedig odaadták, bár nyilván nem így tervezték. De nem bírták ép ésszel elviselni a siker ilyen magasságait. Boldogtalanok voltak? Vagy csak ostobák? Jimmy esete persze nem illik ebbe a sorba, ő nem élt önpusztító életet, de halála akkor is értelmetlen és abszurd. Akár egy túladagolás. Csak ő a golyót adagolta túl.

Hol van vajon a határ, ameddig az ember még képes örömmel csinálni valamit, amiben sikeres, és hol kezdődik a kényszerű megalkuvások örvénye, amely egyre közelebb húzza a sötét mélységbe?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.