Nagy esemény történt nemrég az életemben. Leszoktam a Barátok közt-ről.

Akik ismernek, tudják, hogy ez a magyar napi szappanopera nagy kedvencem volt, különleges dolognak kellett történnie, hogy elmulasszam a megtekintését. A kezdetek óta nyomon követem a bugyutácska történetet, amely minden hétköznap estére biztosította a félórányi kellemes, laza időtöltést. És íme, csaknem egy hónapja már, hogy felé sem néztem. Egy függőség kihúzva.

Na jó, nem fényezem magam, nem teljesen önszántamból, nem emberfeletti akaraterővel sikerült lemondanom róla: egyszerűen így alakult. Volt olyan zsúfolt hét, amikor nem tudtam megnézni a szokott időben, így minden este rögzítettem az adást, ami hétvégére igencsak tetemes mennyiségű felvétellé duzzadt, amit megint csak nem volt időm végignézni. Egy idő után nem bírtam utolérni  magam, és így kapituláltam.

Igazából nem hiányzik annyira, mint számítottam rá. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy némely egyéb sorozat azért még szerepel a listámon, így nem maradok teljesen soap nélkül. Itt van mindjárt hétfőn este a Dr. Csont (alkalmi bűnbeesés, de elég gyakori), kedden a Vészhelyzet (kezdődő függőség, még gyógyítható), és szerda az igazi bűnözés napja. Igaz, azzal racionalizálom, hogy addigra felgyűlik  jó sok vasalnivaló, és a vasalás monoton tevékenységét dobom fel ilyenkor egy-egy Dr. House - Született feleségek maratonnal. A hét többi napján pedig tiszta vagyok, azért ez is valami.

A sorozatok függőséget okozó mivoltáról biztos számos tanulmány, könyv született már, ne mélyedjünk bele. Számomra kicsit olyan volt a napi szappanopera, mint a reggeli kávé-cigi vagy az esti vörösbor-cigi. Egy megnyugtató rítus, amely a nap egy bizonyos szakához köthető. Mindennap ugyanakkor, ugyanúgy megy végbe, és ez biztonságérzetet ad. Az lényegtelen, hogy mennyire jó vagy egészséges vagy hasznos. Ami fontos, hogy kiszámíthatóságával menedéket nyújt az élet viharaiban, és megszokottsága ellenére gyönyörűséggel tölt el. Az ember azért kel fel reggel (pontosabban azért képes kimozdulni a meleg takaró alól), mert tudja, hogy hamarosan szájához ér a forró kávés bögre és a cigaretta végén ismerősen felizzik a parázs. Este már a gyermek fürdetésekor jóleső érzéssel tölt el, hogy ha elaludt a csöppség, vár a vörös nedű a karcsú pohárban, és aztán jöhet felvételről az aznapi szappanadag. Édes, pihekönnyű kis örömök az életben.

Nos, egy örömmel kevesebb. Ártatlan kis élvezet volt, nem okozott kárt senkinek, ellenben jól éreztem magam tőle. Minden hétköznap. Most kicsit ürességet érzek, de még jól bírom. A nosztalgia viszont, nos, az nagy úr. Megkerestem Eminescu (a románok legnagyobb költője) La steaua  (A csillaghoz) című versének műfordítását (Szőcs Géza), mert a költemény mindennél jobban leírja, a nosztalgia lényegét. Igaz, a vers az elmúlt szerelemről szól, de hát nem függőség-e a szerelem is? Íme:

A csillag, mely reánk ragyog,
Tőlünk oly nagyon messze van,
Hogy eltelnek évszázadok,
Míg fénye szemünkig villan.

Lehet, hogy kialudt régen
Fénye az ezredév alatt,
A mennyek végtelenében
Pályáján hogy körülhaladt.

A meghalt csillagnak képe
Lassan feltűnik az égen.
Így tűnt fel ott ezer éve:
Most látjuk, s ő nincs már régen.

Mikor a hő vágynak vége
S elhagyta már rég szívünket:
Kialudt szerelmünk fénye
Követ soká még bennünket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.