Van olyan, hogy egyszerre minden összejön. Most nem arra gondolok, hogy csőstül jön a baj, vagy szegény embert az ág is húzza. Épp ellenkezőleg: van úgy, hogy egy csapásra minden sikerül, szinte maguktól kitárulnak kapuk, megoldódnak problémák stb. stb. Ez nyilván csak azoknak hír, akik általában pesszimistán állnak az élethez. Ők igazán tudnak örülni az ilyen „nyerő szériáknak”, akár a kezdő pókerjátékos. Na, én ilyen zöldfülű pókermazsola vagyok az életben, azzal az apró különbséggel, hogy egy-egy ilyen „hirtelen kibukkan a nap a felhők mögül” időszak nem száll a fejembe, nem képzelem naivan azt, hogy ez most már mindig így lesz. Ócska közhely, hogy az életben vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, és mint a közhelyek általában, ez is igaz. Az igazi pesszimista egy hullámhegyen – ahelyett, hogy mámorítóan boldog lenne – rögvest azon kezd aggódni, hogy nemsokára vége, és jön megint a sötét szakadék. A realista pedig valószínűleg ugyanolyan közönnyel fogadja mindkét állapotot, mint az élet természetes velejáróját. Egyszer fent, egyszer lent, így van ez rendjén, nem is kell rá szót vesztegetni.
 

Akivel életében szinte kizárólag rossz dolgok történnek – úgy is mondhatnánk, bevonzza a bajt –, nos, ő talán joggal lehet némileg pesszimista. A borúlátásban egyébként az a jó, hogy az embert még érhetik kellemes meglepetések. Már ha egyáltalán képes még az örömteli dolgok felfedezésére és élvezetére. Aki nemigen számít a jóra, mégis megtörténik vele, isteni kegynek, az élet áldásának tekintheti, és extázisba eshet tőle. Nem is érti, miként történhet ez meg VELE, akinek általában csak kudarc az osztályrésze. A korábbi posztok elolvasása után nem nehéz kitalálni, hogy magam is ebbe a kategóriába tartozom. Bizony, amikor „nyerő szériám” van, mint pl. most, akkor hitetlenkedve dörgölöm a szemem: létezik, hogy az élet szeret engem? Tudom, tudom, forduljak szakemberhez…

Ezúttal azonban nem az újabb önanalízis a célom (na jó, egy kicsit). Hanem a fentiekről eszembe jutott pszichológiai tanulmányaim halvány emlékfoszlányai közül az egyik kedvenc, a motiváció, és azon belül a sikerorientált és kudarckerülő magatartás. A fent említett pesszimista szemléletű ember motivációja nagyon egyszerű: a lehető legkevesebbszer szembesülni kudarccal (noha számít rá, hogy ennek ellenére bekövetkezik). Emiatt aztán kizárólag túl könnyű vagy túl nehéz feladatokat tűz maga elé: a túl könnyű nagy valószínűséggel biztos sikerrel kecsegtet (hisz bőven alulmúlja képességeit); a túl nehéz ugyan a biztos kudarc ígéretét hordozza, viszont tálcán kínálja a magyarázatot is a sikertelenségre.
 

A kudarckerülő ugyanis a sikert külső okokra (szerencse) vezeti vissza, míg a kudarcaiért hajlamos önmagát okolni. Ha viszont a kudarc eleve borítékolható a feladat nehézsége miatt, akkor nem kell önmagának szemrehányást tennie és mások előtt szégyenkeznie. Az ilyen típusú ember sosem fedezi fel képességeinek valós határait, mert egyszerűen nem mer kockáztatni, vagy pedig irreálisan sokat kockáztat.
Ezzel szemben a sikerorientált milyen célokat tűz maga elé? Nos, nem a képességeit meghaladókat, bármily hihetetlenül is hangzik. A túl könnyű feladat neki nem okoz igazi sikerélményt, a túl nehéz esetén viszont túl kicsi a siker esélye. Az ő választása tehát a középzóna, ahol nagyjából kiegyenlített a siker és a kudarc esélye. A sikerorientált ember, ha sikeres, azt saját képességeinek tudja be, ha viszont kudarc éri, hajlamos azt külső körülményekkel indokolni.
 

Ha pedig mindez így van, ahogy fentebb leírtam (és nem légből kaptam, hanem a pszichológiai szakirodalomból ollóztam), akkor hogyan lehetséges az, hogy mind a sikerorientáltak, mind a kudarckerülők előszeretettel tesznek olyasmit, ami vajmi kevés, szinte 0%-os eséllyel kecsegtet sikerrel. És ez a szerencsejáték, de az egyszerűség kedvéért szűkítsük le csak a lottóra. A lottóötös megnyerésére az esélyünk csaknem pontosan egy a negyvennégymillióhoz. És mégis, van valami az ilyen mesebeli nyeremények körül, valami sajátos mitikus hangulat, ami irracionális hitre készteti mindkét kategória képviselőit. A matematika tükrében nagyon is jól TUDJÁK, hogy szinte képtelenség nyerni, mégis hétről hétre megadják maguknak az esélyt, mert HISZIK, hogy a szerencse velük is éppúgy megeshet, mint az összes többi korábbi nyertessel. És aki egyszer már hazavitt egy lottóötöst, az utána már vígan fütyül a matematikára és a valószínűségszámításra.
 

Na, valahogy így vagyok én is a kihívásokkal az életben. Tipikus kudarckerülőként a könnyű feladatokat kedvelem, amelyek szinte garantálják a sikerélményt. (Kérdés persze, hogy egy 40 cm magas akadály átugrása egy 170 cm-es embernek miféle sikerélményt nyújt.) De nagy ritkán megesik, hogy olyan cél fészkeli be magát az agyamba, amelynek elérésére egyszerűen képtelennek érzem magam. És furamód ilyenkor nem arra számítok, amire a tipikus kudarckerülő, hogy nem sikerül majd, s ezért okolhatom a körülményeket, hanem feléled bennem valamiféle remény, hogy a szerencse mégis mellém szegődik majd. Against all odds, ahogy az angol mondaná, tehát minden valószínűség ellenére. Halvány, pislákoló lángocska csupán, de ott van, és nem hagy nyugodni. Ugyanis a lottóötös megnyerését és néhány egyéb, hasonlóan valószínűtlen eseményt (holdutazás, fizikai Nobel-díj, Forma 1-es futamgyőzelem) leszámítva nem igazán van olyan cél, amit el ne érhetnénk kellő akarattal, kitartással, és igen, némi szerencsével. És hittel, hogy esetleg mégis sikerül. Against all odds.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.