Kezembe került egy remek könyv, a szerző Arthur Koestler, a címe: Szellem a gépben. Gyanútlanul emeltem le a polcról, ki hitte volna, hogy szertelen háztartásunkban komoly tudományos munkák is megtalálhatók? De a könyv témája csakhamar magával ragadott, noha az első néhány oldal alapján azt gondoltam: ez csak egy kirohanás a dogmatikusnak és szűklátókörűnek bélyegzett behaviorizmus ellen. (A könyv egyébként a 60-as években jelent meg, számomra érthetetlen, hogy magyar nyelvű fordítása miért váratott magára egészen az ezredfordulóig...) A későbbi fejezetekben azonban a szerző elkalandozik a természettudományok területére, és saját bevallása szerint a másképp gondolkodó tudósok egy szűk körét képviselve megpróbál megválaszolni olyan kérdéseket (pl. az evolúciónak egyetlen addigi irányzattal sem magyarázható jelenségeivel kapcsolatban), amelyeket az említett irányzatok képviselői elegánsan a szőnyeg alá söpörtek.

Na de nem recenziót akarok írni, még csak nem is tudományos értekezést. Hanem egy különös párhuzamot akarok megvilágítani szerény életem jelenlegi történései és e könyv által fejtegetett elmélet között. Nyilván mindenbe mindent bele lehet magyarázni, ez csak szándék  kérdése, és a dolgok mögé nézés nem mindig vezet valahová, még ha a megvilágosodott pillanat hirtelen extatikusnak is tűnik. Mit használ az, ha valamire egyszer csak magyarázatot lelünk? Például ha holnap kiderülne,  hogy a világot és az embert mégiscsak Isten teremtette - nos, nem hinném, hogy ez sokat változtatna a lényegen.

Ennek ellenére leírom ezt a párhuzamot, méghozzá azért, mert aktualitása van, és mert az élet egyéb területeire is ráhúzható, ha valakinek épp megvilágosodásra lenne igénye.

Szóval Koestler megemlíti azt az ismert tényt, hogy egyes kétéltűek képesek regenerálni elvesztett szerveiket (alacsonyabb rendű állatoknál pedig még fejlettebb az önregeneráció képessége). Tehát gyíkocskánknak rálépünk a farkára, lazán otthagyja, majd növeszt egy másik ugyanolyat. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy ilyen esetben az "amputáció" helyén levő specializált szövetek átalakulnak az embrionális szövethez hasonlóvá, vagyis olyan sejtek halmazává, amelyek potenciálisan bármivé válhatnak. Ezt a jelenséget veti össze a szerző egy paedomorfózis nevű jelenséggel, amely az evolúció során bizonyos alacsonyabbrendű életformáknál a további fejlődésre való képtelenségre adott válasz volt. Az evolúció során előfordult számos "zsákutca", ahonnan a faj már nem tudott "előremenni", így kénytelen volt a hátrálást választani: visszatérni egyedfejlődésének egy korai, a változásra még sokkal alkalmasabb korszakába (pl. lárva), és onnan teljesen más irányba próbálkozni. Így jöttek létre állítólag a tengeri uborkák lárváiból a halak. (Más kérdés, hogy a tengeri uborkaság mégsem lehetett annyira zsákutca, hiszen a mai napig vígan eléldegélnek, de tény, hogy saját lehetőségeik korlátait az evolúcióban valószínűleg elérték.) A fejlődésre, továbblépésre tehát a megfelelő recept: menj vissza egy lépéssel! Gyermekkoromban sokszor mondták nekem, ha valamit menet közben elfelejtettem: menj vissza oda (fizikailag), ahol még emlékeztél rá, és eszedbe fog jutni. Nos, a dolog az esetek többségében működött.  Akár a labirintusban való eligazodás: menj vissza az előző csomóponthoz, és próbálkozz új utakkal. De Koestler szerint ez a gyökerekhez való visszanyúlás az alapja minden forradalmi újításnak, minden kreatív ötletnek. Megemlíti még analógiaként a regresszív hipnózist, ami ugyancsak erre a sémára épül: visszamenni a tudatalattiban addig az időpontig, ahol a trauma történt, és ott megoldani a konfliktust, amitől aztán a jelenben is megszűnnek a gondot okozó tünetek.

És itt kapcsolódik a kissé emészthetetlen tudományos maszlaghoz az én történetem. Történt ugyanis, hogy néhány éve, amikor már pocakomban növekedett a gyermekem, eldöntöttem (nem kevés házastársi nyomásra persze), hogy jogosítványt szerzek. Azelőtt meggyőződésem volt, hogy sem a mozgáskoordinációs képességeim, sem a pszichológiai állapotom nem megfelelő e készség elsajátításához. Az attitűd makacs dolog, az ember ragaszkodik hozzá, mint valami ereklyéhez, így számomra volt a legmeglepőbb, hogy a forgalmi vizsgán egyből átmentem, s a tanfolyam elkezdésétől számított 4. hónapban kezemben volt a jogosítvány. Egyetlenegyszer vezettem ezek után, és hallatlan sikerélménnyel töltött el, noha még mindig átjárt az esetlegesség érzése, mintha mindez csak szerencsés véletlen lenne, s nem az én érdemem. Amikor ismét volán mögé ültem - ezúttal hátul a gyerekülésben nézelődő kislányommal - egy kis baki történt. Kanyarodáskor rámentem a járdára, alig-alig kerültem el egy közlekedési táblát. Az eset hatására teljesen kiborultam, főleg miután a férjem, akinek hivatalból vigasztalnia és biztatnia kellett volna, közölte, hogy lehetőleg ne úgy próbálgassam a szárnyaimat, hogy a gyerek közben ott van az autóban. Később tettünk még néhány elkeseredett kísérletet üres parkolókban való gyakorlásra, de mindannyiszor veszekedés lett a vége. Így hát másodszor is elkönyveltem, hogy alkalmatlan vagyok az autóvezetésre. Ez az irány zsákutca, de legalább megpróbáltam.

Igen ám, de közben több ismerős bizonygatta nekem, hogy az autóvezetésre, továbbá a közlekedésben való részvételre valóban alkalmatlan ember nagyon kevés van, és nem túl valószínű, hogy én közéjük tartozom. Győzködtek többen, hogy próbálkozzak még, és mindenki fel tudott emlegetni egy ismerőst, aki hasonló mélypontról indult, aztán ma már keresztbe-kasul autókázik a városon, és még élvezi is. Hittem is, meg nem is, de mivel kudarckerülő az alapbeállításom, inkább legyintettem. Csakhogy közben újra részese lettem az éjszakába nyúló lapzárták világának, amelyből a menekvést vagy egy jóindulatú kolléga, vagy egy borsos taxiszámla jelenti. Istenem, ha autóval mehetnék haza éjjel, senkitől sem függve! A folyamatos BKV-zás is erősítette bennem az autósok menetrendtől és időjárástól való függetlensége iránti irigységet. Ráadásul: miután férjem szinte az egész nyarat a motorján közlekedve tölti, az autónk nap mint nap ott kelleti magát a ház előtt. Mindezen tényezők összessége oda vezetett, hogy a szándék tettbe torkollt: beiratkoztam gyakorlóvezetésre.

Nem igazán hittem a nagy áttörésben, hiszen úgy éreztem, leginkább pszichológusra lenne szükségem, és nem szakoktatóra. Csakhogy a szerencse épp Rezsőhöz vezetett, aki e kettőt tökéletesen ötvözi. (Őt egyébként a kollégáim misztikus lénynek tartják, mert sose látták, de folyton ódákat zengek róla.) Ő rögtön megértette a problémámat, és tapintatosan (vagy szakmailag tudatosan?) visszavezetett egy korábbi énállapotomba (a kudarcok előtti időbe): bizony, újra kellett élnem a tanulólét első gyötrelmeit, a rutinpálya feladatait, és amikor végre kimerészkedtünk a forgalomba, ismét éreztem a szorongást, ami korábban is gátolt abban, hogy teljességgel átadjam magam a vezetés élményének. De most, csodák csodája, másképp történt minden, mint hajdanán: a gyakorlás és az azokat kísérő sikerélmények, no meg a folyamatos lélekápolás (újabb suvickolás Rezső glóriáján) meghozta az eredményt. Noha a gyógyító folyamatnak még koránt sincs vége, ma már ott tartok, hogy élvezem a vezetést, bármilyen nehéznek tűnő helyzetbe is "hajszol bele" az oktató. Pedig semmivel sincs több vezetett óra a hátam mögött mint anno, amikor a forgalmi vizsgán remegett kezem-lábam, és hibát hibára halmoztam.

Sőt mi több: önbizalmam oly mértékben fokozódott, hogy nemrég példátlan tettre ragadtattam magam. Beültem az autónkba, és egyedül elmentem a közeli Tescóba. Csak aki élt már át hasonló irracionális félelmet, az értheti meg, mekkora szó ez. Akárha pókokkal teli szobába mentem volna be önként. S amikor a "túra" után, egy közel tökéletes parkolást követően kattant a központi zár, egész lényemet elöntötte a kompetenciaérzés mámorító hulláma. Valami megváltozott bennem, és remélem, a változás tartós marad. Fülembe csengenek Lanny Kravitz szavai: "If you want it, you've got it. You just got to believe. Believe in yourself."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.