Aki sokat BKV-zik, mint jómagam, az végeláthatatlan perceket (egy évre összesítve akár hosszú órákat) tölt a különböző közlekedési eszközökre való várakozással. Leírtam már itt korábban, hogy én nem toporgok ilyenkor türelmetlenül, inkább elszívok egy-két cigit, bámulom a forgalmat, az embereket, és persze olvasgatom a különböző feliratokat, plakátokat. Így bukkantam az alábbi gyöngyszemre is, ami számomra azért kiemelkedő, mert sosem találkoztam még hasonlóval.

Nem is tudom, mit lehetne ehhez hozzáfűzni. Egyrészt csodálatra méltó az a naivitás, amivel a magányos (feltehetően) fiatal férfi a társkeresés kérdéséhez viszonyul. A 21. században, az internet és a mobil kommunikáció korában, egy fővárosban valaki címmel és telefonszámmal ellátott, kézzel írott cédulán keresztül keresi a boldogságot. Hát nem megható?

Persze, sokak szerint ez inkább nevetséges és szánalmas, esetleg vicces (most tekintsünk el az írás nívójától, ami már önmagában is derültséget okoz), de higgyétek el, nem ez a dolog üzenete. Hanem inkább az, hogy valaki - még ha mégoly félkegyelmű is, mint ennek az irománynak a szerzője - nem fél egy forgalmas közterületen ilyen magánjellegű információkat megosztani (na nem mintha a szintén tömegeket megszólító világhálón nem tennék ugyanezt magukat teljesen normálisnak tartó emberek).

Boldogok a lelki szegények - mondá Jézus, és számomra ennek a mondatnak az az üzenete, hogy aki nem száll be az össznépi arcoskodásba, aki fittyet hány arra, hogy a társadalom nagy része mit tart normálisnak, aki hajlandó (akár tudtán kívül) komplett hülyét csinálni magából - lásd az idei év nagy felfedezettjét, Bikicsunájt - az lehet boldogabb, mint mi többiek, akik azon görcsölünk, hogy elég márkás-e a ruhánk, elég sok colos-e az LCD tévénk, elég magasan vagyunk-e már a munkahelyi ranglétrán, és megfelelőképpen méltóságteljesen viselkedünk mások előtt. A megfelelésbe ölt irdatlan energiákat akár arra is fordíthatnánk, hogy egyszerűen csak éljük a saját életünket, még ha ez néha azzal is jár, hogy nevetség tárgyává válunk.

Én drukkolok ennek a kedves őrültnek, még akkor is, ha tudom, hogy számos csalódás fogja érni. Bár sejtem, hogy a kudarcok őt kevésbé viselik meg, mint mondjuk engem. Vajon törvényszerű, hogy csak az idióták lehetnek igazán önmaguk?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.